Személyes földönkívüli kapcsolatom

Az én történetem nem a megszokott értelemben vett ufós sztori, sokkal inkább spirituális jellegű. Úgy is mondhatnám, hogy a földönkívüliekkel való kapcsolatom összeolvad valami sokkal magasabb és nemesebb érzéssel, mint amit Földön meg lehet tapasztalni a maga 3D-és sűrűjében. Hozzám nem jöttek (eddig még) fizikai formában, mégis ezek a történések határozottan jelen vannak az életemben.

Kiskorom óta tudok Róluk, és ahogy telt az idő, és felnőttem, mindig más és más szinten érzékeltem Őket, egyre tisztábban. Az én helyzetemben elég furcsa is lenne, ha ahhoz, hogy higgyek bennük, fizikai szemmel kéne látnom őket. Bíznom kell a saját belső látásomban és az intuíciómban. Nekem ezt a leckét tanítják meg. Hogyan tud egy vak tökéletesen tájékozódni a feketeségben...

A hasonló című bejegyzésemben már elmeséltem apukám találkozását Egyikükkel, ami vele valóban megtörtént 3D-és fizikai szinten, amit én előre láttam és megmondtam a családom tagjainak. Most arról mesélek, hogyan kaptam a legelső visszaigazolást Velük kapcsolatban.

Amikor rátaláltam erre a meditációra, aminek a hanganyagát hallgatva, saját felelősségre, lehetőség nyílt visszautazni előző életeinkbe, én is kipróbáltam. Ekkoriban több elmúlt életemet is megismerhettem. Mivel a meditáció alatt látottak után mindig végeztem egy kis utánanyomozást a neten és meg is kaptam a visszaigazolásokat arra, hogy valós dolgokat tapasztaltam, felbátorodtam belenézni abba az életembe is, ahonnan a Velük való kapcsolatom származott. Ugyanis biztos voltam benne, hogy a beugró emlékképek azt jelzik, hogy egyszer már éltem Ott, és a mostani életemben valamiért újra visszavezetnek a szálak, illetve nem véletlenül kerültek ismét előtérbe.

Akikkel kapcsolatban vagyok, az emberekhez hasonlítanak, tehát nem a nagy fekete szeműek, de pontosabb, ha azt mondom, az emberek hasonlítanak Őhozzájuk (is). Hiszen a Föld olyan, mint egy olvasztótégely, igen csak sokféle földönkívüli lény génjeit hordozgatjuk, bár ezzel nem mondtam semmi újat. És itt szeretném megemlíteni azt az elméletet is, hogy az emberek génjei rengeteg emléket is tartalmaznak az "őseikre" vonatkozólag (nem fizikai szintűeket), nem beszélve magáról a lélekről. Az emberekben, a népcsoportokban, a lelkükben egyszerűen benne van az a tudás, amit megőriztek, de ezzel sem mondok újat. Ez a tudás az emlékezés, ha nem tudatosan is, de nem csak spirituális tanításokat tartalmaz, hanem életérzést, stílust akár építészetben, művészetben és egyéb tulajdonságot, nagyobb fogékonyságot hol erre, hol arra, attól függően, hogy KIKNEK a génjeit őrzi, vagy honnan jött a lelke.

Ahány nép, annyi tulajdonság, annyiféle életstílus, ez egyértelmű. De vajon miért PONT úgy építkezik egy bizonyos népcsoport, ahogy, honnan jött neki ez a stílus, a másik meg miért PONT amúgy. Nyilván beleszólnak ebbe a földrajzi adottságok is. A japánok azért építettek olyan könnyed lakóházakat, hogy ha földrengés van, ne zúzza szét őket a nehéz építőanyag, de emellett nekik is megvannak a maguk jellegzetes formái, ami csak rájuk jellemző.

Arra szeretnék kilyukadni, hogy "az ahogy fent, úgy lent" elv szerint, más bolygókon is találkozhatunk olyan hasonló stílusú épületekkel, városokkal, mint amilyeneket a Földön láthatunk, sőt hasonló államirányítási rendszerrel, bár ez elég hülyén hangzik, mert a magasabb dimenziójú világokban a népeknek nincs szüksége rá, hogy irányítsák őket, maximum szellemi vezetőre, vagy többre, akinek a szerepe szakrális. ŐK pontosan ilyenek.

Legelsőnek ebben a meditációmban láttam tulajdonképpen, hogy hasonlóan élnek ott is, mint a Földön az ember. Egy irdatlanul hatalmas várszerű épületet láttam zöld környezetben. Nem mondom, hogy máshol is így van, de itt egyáltalán nem valami extrém, futurisztikus város tárult elém, hanem inkább egy középkori várerődre emlékeztető épület, mint amilyet a Földön is láthattunk, amikor még nem fertőzte meg az emberiséget ez az elrobotiasodott  életstílus, ami egyre távolabb vitte a természettől, a forrástól.

Irdatlan magas belterű csarnokban sétáltam, fekete-fehér kockás padlózaton, a falakon messziről festményeket láttam sorban egymás után.

Lényegében ennyi volt, az eközben átélt érzések sokkal beszédesebbek voltak. Ezután pedig akkor még én is értetlenkedtem egy sort, hogy ez most mi volt, hiszen nem erre számítottam.

A festmények érthetőek voltak, mert ezen a bolygón hihetetlenül nagyra becsülik a művészeteket, és rendkívüli módon sugározzák magukból az ott készült képek azt az energiát, ami átjárja az egész bolygót. Én is mindig nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy rajzoljak, hogy kiadjam valahogy magamból azt, ami ott van bennem és ki akar áradni. Ezután nem sokra rá kezdtem el olyan mandalákat készíteni, amiket kifejezetten már annak tudatában csináltam, hogy tisztában voltam vele: én innen származom.

Amikor megcsináltam az első mandalát, amit egyenesen ennek a bolygónak a hatására hagytam megrajzolódni, megmutattam először anyunak, hogy mit szól hozzá. Semmit nem mondtam senkinek abból, hogy hova vitt az a meditáció, annál érdekesebb volt, amikor anyu fölé tette a kezét és egy kis koncentrálás után azt mondta, hogy ő egy csarnokot látott oszlopokkal és festményeket a falakon. Pár nappal később japán barátnőm, mikor eljött hozzánk és megmutattam neki is a mandalát, anélkül, hogy anyu és én bármit is szóltunk volna róla, ő azt mondta, hogy előtte egy vár jelent meg.

Anyu egy alakot is látott elé sétálni, amikor a mandalán keresztül "átnézett" hozzájuk és ott találta magát abban a csarnokban. Az arcát egyszerűen nem látta, de tudta, hogy férfi, és azt is, hogy az ottani apám volt az. Az Ő arcát én kristálytisztán látom magam előtt, mint ahogy sokaknak az ottaniak közül.

Emlékszem, kiskoromban volt egy olyan játékunk itthon, ami körkörös drótokból állt és mindenféle alakzatot lehetett belőle hajtogatni. Ez megint egy olyan emlékem, ami totál hétköznapi és semmitmondó, ha a logikáját keressük, mégis teljesen élénken megmaradt bennem, pedig körülbelül négy éves lehettem. Éppen ezzel játszottam, hajlítgattam, tekergettem. Amikor egy gyűrűs bolygó formájú alakzatot hajlítottam belőle, mélyen elgondolkodtam rajta, nézegettem, és azt mondtam magamban: Ez most pont úgy néz ki, mint az Erla...

Amikor megszólít egy vadidegen...

Biztosan veletek is megtörtént már, hogy az utcán egy vadidegen ember minden átmenet nélkül beszélni kezdett hozzátok olyasmiről, amiről azt sem tudtátok mire föl mondja a magáét és úgy egyáltalán, hogy jött ez neki. Esetleg utána pár percre rá kiderült, hogy nem is magyarázott annyira hülyeséget... Ekkor azonban felmerül bennünk, vajon hogy volt ez lehetséges?

Elképzelhető, hogy ezekben az esetekben egyikünk, másikunk néhány másodpercre tudatilag egy párhuzamos dimenzióba kerül, ahol olyasmit lát, ami az eredeti valóságában ott sincs, meg sem, illetve egyáltalán nem úgy történik? Netán az illető idegen, aki beszél hozzánk olykor nem is emberi lény? Ez esetben angyali megtestesülés, aki figyelmeztetni akar valamire, vagy egy földönkívüli lény, aki csak álcázta magát?

A következő elgondolkodtató eset egyik barátnőmmel, M.-el történt, amely még a fenti feltevéseket is kissé vitatja, hiszen magában, az esemény helyszínében sem volt éppen semmi, ami veszélyforrást jelenthetett volna.

M. biciklivel tartott hazafelé a piacról egy egyenes útszakaszon, tehát egyáltalán nem volt útkereszteződés sem, ami különösebb figyelemre késztethetné az embert. Nem kellett semmi mást tennie a jelen helyzetben, mint békésen tekernie a biciklit a napsütésben és közben a madarak csicsergését hallgatni.

Egyszer csak mégis arra lett figyelmes, hogy egy középkorú férfi a gyalogos útról magyarázni kezd neki. Visszanézett rá és azt látta, hogy az idegen férfi felháborodva és riadtan hajtogatja neki a következőket: "Maga nem fél, hogy elütik?! Még csak balra sem nézett, a Jóisten vigyázhatott magára, hogy el nem ütötték!" Mindezt úgy, hogy az egyenes szakaszon közel sem volt kereszteződés. M. egyáltalán nem értette az egészet, hiszen semmiféle veszélyhelyzet nem állt fönt, nem értette mi történhetett. Ennek ellenére még látta, hogy a férfi teljesen kikelve magából még újra és újra elmondja ugyanezeket, immár a mellette álló másik két férfinak is. Mivel M. a kiabálót is viszonylag csak későn, pillanatok múlva vette észre, azon is eltöprengett, hogy talán nála történhetett meg az, hogy a tudata teljesen máshol időzött egy rövidke időre, ám még ez sem adhatott magyarázatot arra, miért esett pánikba a férfi egy veszélytelen útszakasz mentén. Mit érzékelhetett ő, és barátnőm, vajon mit nem érzékelhetett?

Egy másik biciklis eset velem történt meg, amikor egy túra után tekertünk hazafelé az utcán. Kerékpárúton haladtunk a járda mellett teljesen szabályosan, tehát még csak nem is az út szélén voltunk, ahol autók jártak. Még csak gyorsan sem mentünk, hiszen kicsit már fáradtak is voltunk. Normál, kényelmes tempóban szépen nyugodtan tekertünk egymás mögött. Két-három fiatal srác ácsorgott a gyalogos járdán, és ahogy elhaladtunk mellettük, az egyik utánunk kiabált, hogy "Óvatosan a bringával!" És még folytatta a kiabálást, magyarázott valamit, és hiába néztem hátra értetlenül, már nem hallottam a többit. Az intelmet szintén úgy kaptuk, hogy semmi alapja nem volt.

Teljesen úgy hatott, mintha egy vadidegen fiatal férfi hirtelen kioktatott volna minket, ami pedig normális esetben ugye nem szokás, főleg ha értelme sincs.

Mentünk tovább, jócskán eltávolodtunk tőlük, áthaladtunk néhány zebrán. Ekkor történt, hogy egy zebra után, feltekerve egy járdaszigetre, az előttem lassan haladó biciklis társam, vette egy hirtelen manővert, hogy kikerüljön egy alacsony kis oszlopot, ami az aszfalt közepéből "nőtt ki". Engem, aki éppen a gondolataimba voltam merülve, teljesen felkészületlenül ért, és azon nyomban, gyönyörűen telibe trafáltam az oszlopot. Az volt a szerencsém, hogy lassan hajtottam neki, de így is hatalmasat borultam. Nem tudom, volt-e már valakivel hasonló, de az esés közben mintha lelassult volna minden. Szó szerint, mintha hirtelen egy lassított felvétel részese lettem volna, és kockáról-kockára éltem volna át az esést. Egy megadó beletörődéssel még bele is tudtam közben gondolni, hogy "ezt nem úszom meg most, nagyot borulok", és hogy "de ciki, most biztos, mindenki engem figyel, ahogy éppen zakózom"

Ezután úgy egy fél órával, jutott csak eszembe, és emlékeztem vissza rá döbbenten, hogy az idegen gyalogos srác mintha pont ezt látta volna előre, és ő akkor tényleg figyelmeztetni akart!

Volt még egy hasonló esetem, ami annyiban tért el az előzőektől, hogy itt egyáltalán nem figyelmeztetés történt, hanem konkrétan belém látott egy idegen idős bácsi.

Dolgozni mentem este, mert aznap éjszakai műszakba voltam beosztva. Éppen nagyon rossz, zaklatott lelkiállapotban voltam, nem néztem senkire sem, leginkább magam elé, és csak szedtem a lábam. Egy aluljáró lépcsőjén mentem lefelé, amikor is csak fél szemmel láttam, hogy egy bácsi jön lassan fölfelé. Amikor egymás mellé értünk a lépcsőn, a bácsi megállt hirtelen, és felém fordulva, kedves, nyugtató hangon csak ennyit mondott nekem: "Nem bánt senki"! És rögtön haladt tovább, mintha mi se történt volna, de én sem álltam meg egy pillanatra sem, csak néztem magam elé tágra nyílt szemmel, és azon gondolkodtam, hogy ez most mi volt...

Végezetül, az utolsó eset, amit még elmesélek, anyukámmal történt. Anyukám, aki szintén nagyon nyitott és érdeklődő a spiritualitás iránt, gyakran olvasgat ilyen témájú weboldalakat. Az egyik, amit különösen szeret látogatni, "fénymunkásokról", illetve "fénymunkásoknak" szól. Néhány nappal azelőtt, hogy megtörtént az, amit mindjárt elmesélek, azt olvasta, hogy figyeljenek az emberek a környezetükre, mert bárhol bármikor összetalálkozhatnak egy angyali lénnyel, akit fel fognak ismerni, hogy Ő az.

Anyukám persze nyitottan és kíváncsian várta, hátha ő is azon szerencsések közé fog tartozni, akik tapasztalnak valamit. Így is lett.

Egy teljesen megszokott, népszerű helyszínen, egy gyorsétteremben ült anyukám, mert a vonat indulásáig még volt egy kis ideje. A mellette lévő asztalnál egy idős házaspár ült és beszélgetett, de nem sokra rá, néhány perc múlva fölálltak, hogy távoznak. Az idős asszony, ahogy vette a kabátját, megfordult és anyukámra nézett. Rákacsintott, ami szintén nem egy megszokott dolog egy vadidegentől, aztán elment.

Én csak annyit mondok, amellett, hogy vannak emberek, akik többet látnak, mint az átlag, személy szerint biztos vagyok benne, hogy ŐK is köztünk járnak, legyenek angyali vagy  akár jó szándékú földönkívüli lények, de nem vagyunk magunkra hagyva.

https://www.youtube.com/watch?v=hZHUzHbFkJs&t=2s

"Szörnyország"

Egy kisgyerek képzeletvilága legalább annyira érdekes és figyelemreméltó lehet, mint azok a megdöbbentő kijelentések, amik olykor elhagyják a száját. A gyerekek rengeteg mindent látnak a belső szemükkel, illetve hallanak és tudnak dolgokat, csakhogy ezek a legtöbb esetben annyira eredetiek, hogy az ember elképzelni sem tudja, honnan vehet ilyeneket...

Kiskoromban tesómmal rengeteg szörnyet "találtunk" ki. Hála az égnek, mindig úgy voltam vele, hogy rajzot sosem dobunk ki, így egy rakás rajzot őrzök gyerekkoromból, amiken előszeretettel örökítettem meg én is furábbnál furább lényeket, és a mai napig érdekes visszanézegetni őket.

Nem tudom másnál volt-e, vagy van-e ilyen, de tesómnak és nekem volt egy fő játékunk, amit rendszeresen játszottunk az egyéb más új játékok mellett. A fő sztorija ennek mindig az volt, hogy harcosok vagyunk egy másik bolygón és az a feladatunk, hogy megvédjük a rajta élő embereket a szörnyektől. Valójában négyen voltunk a csapatban. A másik két társunk azonban "nem létezett", legalábbis őket mindig csak magunk mellé képzeltük. Határozatlan időközönként tesómmal úgy "láttuk", eljött az idő egy újabb szörny irtásra, ami azt jelentette, útnak kell indulnunk és tennünk kell a dolgunkat. Csak mi tudtuk megszabadítani azt a világot a szörnyektől.

Még nem tudtam írni, amikor már képregényszerű kis rajzolt könyvecskéket készítettem összetűzdelt lapokból, mert már akkoriban, elég korán éreztem erős késztetést arra, hogy valahogy megjelenítsem, lerajzoljam azt, amit belül látok. Így született meg több tucat, úgy nevezett "Szilvis könyv", mert ez alatt a gyűjtőnév alatt futott az összes. Mind ugyanazt a folytatásos történetet tartalmazták, külön epizódokként.

Később, amikor már folyékonyan tudtam írni, írott történetekben és képregényben is megörökítettem ezt a sztorit, amihez annyira ragaszkodtam, sőt dokumentálni akartam ezzel kapcsolatban lehetőleg mindent. Mindig imádtam elveszni a részletekben, ezért térképet is rajzoltam, megírtam a nép eredetmondáját, és rövid összefoglalóban a nép történelmét az ókortól kezdve. Volt külön írásuk és lejegyzeteltem egy csomó kreált nyelvet, amiket a bolygó különféle népcsoportjának tulajdonítottam. Ezek persze halandzsa nyelvek voltak, de akkor is felmerült bennem a kérdés, mégis kikről és miért akartam ennyire adatokat gyűjteni?

Boldog és élménydús gyerekkorom volt, azt leszámítva, hogy nem igazán szerettem az óvodát sem az iskolát. Igazából semmi sem hiányzott amiért egy másik világba akarjak menekülni és ne akarjak tudomást venni a valódi körülöttem lévő világról. Egyszerűen csak imádtam ezt a másikat és sokszor képzeltem azt, hogy majd jönnek értem és "haza fognak vinni". Egyébként is rajongtam az UFO témáért...

Tesóm már gyerekként is, ha mondhatom ezt, realistább volt nálam. Emlékszem rá, amikor úgy kilenc éves lehettem, ő meg hét, amikor azon vitatkoztunk, hogy létezik-e Szörnyország avagy nem. Tesóm, habár továbbra is szívesen játszott velem ilyet, akkor arról akart meggyőzni, hogy ez az egész valójában nem létezik. Hát, mély nyomokat hagyott bennem, még mindig úgy emlékszem erre a jelenetre, mintha múlt héten lett volna, pedig már harminckettő vagyok.

Sok idő eltelt azóta, de úgy gondolom, lehetett ebben az egészben valami igazság. A negatív entitásokat szerintem simán lehet szörnyként érzékelni, sokféle formában megjelenhetnek.

Mindenkinek van egy saját világa, ami számára valamiért nagyon fontos. Vagy tudatos és emlékszik rá, vagy nem. Azt hiszem, nekem ez az a világ. Nem mondom, hogy odaát valami szuperhős lennék, de azt nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy ott meg volt az a képességem, hogy megvédjem a lakosságot, esetleg negatív szellemi lényeket tartsak távol tőlük, vagy netán visszaküldjem azokat oda, ahová valóak. Itt megint csak bejön egyébként az a bizonyos "szűrő". Azt, amit láttam gyerekként, "gyerekszűrőn" át láttam, különben is az ember mindig a saját szintjén képes érzékelni a nem látható dolgokat, illetve megmagyarázni.

Mindenesetre érdekes, ha sorba veszem a gyerekkori történetem egyes elemeit, és megpróbálom felnőtt fejjel értelmezni őket:

A Fény erdeje egy kellemes napfényes, varázslatos erdő volt, ami tele volt hatalmas, vastag öreg fával. Itt éltek az apró fehér, kocsonyás testű rovarszerű kis lények, amiknek valami fekete ábra volt a hátukon. (Ez abszolút pozitív, fényerők átjárta terület volt, és nem földi élőlények lakóhelye.) Itt képesek voltunk repülni is.

A szörnyeken kívül a fő ellenségünk egy hosszú fekete, csuklyás ruhát viselő, kopasz és hegyes orrú, zöldes arcú emberszerű lény volt, aki szerintem valami reptilián lehetett és az emberei közt vámpír is volt, ami egyértelműen inkább energiát szívhatott el az áldozatából. Na, velük is csak mi voltunk képesek elbánni például.

Szörnyországban a paranormális tevékenységek hétköznapi dolognak számítottak. Egy haladó világban természetes a telepátia meg a többi.

Volt egy szőke hajú, piros szemű nő ismerősünk. Mi más lehetett, mint földönkívüli? Őt csak úgy emlegettem, hogy a "pirosszemű lány". Apu mindig nevetve emlegette, mikor eszébe jutott, mondván, hogy lehet ilyeneket kitalálni...

A szörnyek királya egy óriási zöld, takonyszerű lény volt, és úgy is neveztük, nemes egyszerűséggel, hogy "Takony", aki mindig ellopta az álmok koronáját. (Ezt speciel kölcsönöztem egy rajzfilmből, de a "nincsenek véletlenek" elv mindig él.) Ronda masszaszerű, negatív entitás, aki az emberek álmában támadott.

A szörnyországiak természetesen simán közlekedtek az űrben. Náluk minden lehetséges volt, ahogy egy nálunk fejlettebb civilizációnál alap.

Az Országos Szörnykutató Intézet az OSZI (ez kicsit vicces), minden létező szörnyet nyilvántartott a világegyetemben.

És bár hiába volt ez a neve: Szörnyország, sosem gondoltam úgy rá, mint egy veszélyes, gonosz helyre. Egyáltalán nem volt az, mert mi biztonságos hellyé tudtuk tenni.

A Fény erdeje a fent említett kicsi lényekkel. Repülünk... Már majdnem húsz éves rajz.

Egy azok közül a bizonyos apró lények közül:

"Takony"...