Éjszakai kíváncsiskodó

Tavaly gyakran megfordultunk a Mecsekben. A környékén több hasonló, nyitott gondolkodású ismerősünk lakik, akikkel bármit megoszthatok, akár abból is, amiket ezen a blogon most látatlanban megosztok mindenkivel. Egy nagyon jó baráti társaság alakult meg így, és ezáltal volt szerencsém sokat túrázni a Mecsek tájain.

A legtöbbször családilag mentünk, ám egy alkalommal, októberben csak japán barátnőm és én utaztunk el Mecseknádasdra. N. már négy éve él Magyarországon és annyira jól megtanult magyarul, hogy szinte folyékonyan beszéli a nyelvet.

A vendégház, ahol megszálltunk egy borospince soron áll, maga a ház kellemes, sváb falusi hangulatot áraszt, régies, erdészház szerű stílusával, és természetesen saját borospincéje is van. A vendégház két épületét alul ez a pince köti össze egy hordókkal és üvegekkel teli folyosóval, amelynek régi nyirkos falain kovácsolt vas gyertyatartók állnak. Tehát tényleg nagyon hangulatos az egész, és nagy élmény volt élőben ilyet látni.

Egykor ebben a házban laktak is, és csak később alakították át vendégházzá, de jó néhány eredeti berendezést meghagytak benne, mint ahogy a régi bölcsőt abban az emeleti szobában, amit N. és én megkaptunk. Tulajdonképpen padlásszoba volt, ahová meredek falépcső vezetett fel kötelekből összecsomózott kapaszkodóval, és egy padlóba épített csapóajtón át lehetett följutni oda a tetőtérbe.

A hátizsákokat a szőnyegre tettük, igazából csak félig pakoltam ki. A szatyrot a túracipőmmel szintén csak letettem a padlóra az ágy mellé.

Mivel a padlásszobában a két ágy egymás mellett volt, este, mielőtt aludni tértünk volna, N. és én még beszélgettünk. N., aki szintén érzékenyebb és fogékonyabb a láthatatlanra, elmondta nekem, hogy ő manót lát a borospincében sétálgatni, miközben mi éppen odafönt vagyunk a ház tetőterében.

Egyáltalán nem lepődtem meg a kijelentésén, mivel abszolút nyitott vagyok, és hiszek abban, hogy a harmadik szemmel bármit és bárhol észrevehetünk, ha elég érzékenyek vagyunk rá, nem kell ahhoz valaminek a közelében lenni. Azon se akadtam fönt különösebben, hogy manót mond, hiszen szerintem magától értetődő, hogy élnek természeti lények olyan helyeken, ami épphogy csak, vagy egyáltalán nem érintett emberi kéz által. Szerintem a legendáknak mindig van igazság alapjuk, elvégre nem léteznek véletlenek.

Meghallgattam N.-t, de különösebben nem foglalkoztam vele, csak elfogadtam, mondván, hogy ha van itt valami vagy valaki rajtunk kívül, legyen csak nyugodtan. Úgysem nagyon fog zavarni minket. Meg sem fordult a fejemben, hogy de igen...

Éjszaka hirtelen felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, pár pillanat múlva tudatosult bennem, hogy mit is hallok. Az adott helyzetben lehetetlen volt ilyet hallani, mivel N. aludt, és nem ő okozta a zajt.

Őszintén szólva elsőre megijedtem, mikor fölfogtam, és nem mertem megmozdulni az ágyban, csak hallgattam döbbenten, hogy hangosan zörögnek a nejlon szatyrok a szobában, lent a szőnyegen. Valaki konkrétan turkált a holmijaink között, és eszébe sem jutott, hogy a heves zacskócsörgetésre felébredhetünk.

Megjegyzem, hogy semmiféle huzat nem volt. Október lévén minden ajtó, ablak zárva volt, a vendégház tiszta, rendezett, kulturált és gyakran felkeresett, tehát semmiféle rágcsáló vagy egyéb állat nem sétálgathatott a zárt szobánkban éjjel. Ha egér lett volna, igen csak nagynak kellett lennie ahhoz, hogy ilyen hangerővel és ilyen határozottan zörgesse a szatyrokat.

Egyből eszembe jutott, mit mesélt N., és meg is fordult a fejemben a tény: akit látott, az most éppen nálunk van a szobánkban és matat a cuccaink között.

Nem éreztem, hogy félnem, vagy aggódnom kellene, ezért a kezdeti ijedelem elcsitult bennem, de azért továbbra sem mozdultam meg az ágyban. Ha félni nem is kellett félnem, attól még az emberi részem nem akart az éjszaka közepén furcsa lényt meglátni a sötét szobában, ezért megnyugtattam magam, hogy semmi baj, oda se figyeljek, úgyse lesz semmi baj, aztán sikerült visszaaludnom. 

Másnap reggel persze N. sajnálkozott, hogy nem keltem föl és nem néztem meg a saját szememmel. Nem is tudom, inkább nem akartam, pedig én is szeretnék egyszer látni egyet. Ha választani lehet, inkább fényes nappal, mondjuk egy erdőben.

A következő éjszaka megkíséreltem, hátha gondolati síkon üzenhetek a lénynek, és megkértem, hogy ne jöjjön még egyszer, mert az embereknél nem szokás éjszaka hívatlanul beállítani valahová, ráadásul elég nyugtalanító érzés a tudat, hogy valaki éjjel az ágyunk körül sétál. Biztos vagyok benne, hogy nem képzeltem be, hanem tényleg éreztem a gondolatban átküldött üzenetem után érzett szomorúságot, ami felőle jött át. Bocsánatot kértem tőle, hogy nem bántani akarom ezzel, de tényleg ne jöjjön még egyszer. Ezután nyugodt, mély alvással eltöltött éjszakám volt.

Sem előtte, sem utána többet nem fordult elő ilyesmi.

Nem először aludtunk abban a vendégházban. Ez alkalommal a két épületből álló szálláson azonban csak ketten tartózkodtunk egyetlen szobában, vagyis nem volt sok a "betolakodó" ember, valamint mi ketten N.-el, úgy látszik, különösen érdekesek lehettünk a számára.