Titokzatos természeti népek I.

Vajon tényleg léteznek manók, tündérek és más természetben élő lények, amelyek rejtve vannak az emberi szem elől?

Az emberek sok mindenből mesét kreáltak, ám a legtöbb mesének igen sok köze van a valósághoz, illetve alapul szolgált annak, hogy számtalan történet szülessen belőle. Ezeknek a lényeknek a létezése mellett, több száz évre visszamenőleg, egynéhány bizonyíték is szól talált tárgyak, korabeli feljegyzések formájában, sőt, videókat is találhatunk egy-egy "véletlenül" lekapott lény észleléséről.

A világ szinte minden népénél találkozhatunk olyan mítoszokkal, legendákkal és mesékkel, melyek az emberekhez többé-kevésbé hasonló, de náluk jóval kisebb lényekről - törpékről, manókról, koboldokról, gnómokról szólnak. Ezekből a történetekből gyakran az is kiderül, hogy az emberek előtt ilyen apró teremtmények népesítették be a Földet vagy legalábbis az adott vidéket. A törpék persze nem tűntek el ténylegesen, amikor az emberek megjelentek egy általuk lakott területen, csupán "láthatatlanná" váltak; visszahúzódtak az erdők sűrűjébe, elvonultak a hegyek közé, vagy ami még jellemzőbb: leereszkedtek a föld mélyébe. Maguk vájta üregekbe, hatalmas barlangrendszerekbe, sötét föld alatti labirintusokba költöztek.

Van egy feljegyzés, mely szerint Európában 1138-ban eleven törpét láttak, amikor egy német kolostor pincéjében elfogtak egyet.

"Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven sem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák, mit csinál: Visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt egy olyan alagútba, ahová senkinek sem sikerült utánamenni. Az alagutat kereszttel zárták le, és az ügy ennyiben maradt."

Jean de Chastelet, Beausoleil bárója és felesége a XVII. század legtanultabb, legtehetségesebb és legsikeresebb mineralógusai voltak. Bejárták egész Európát, és varázsvesszős kutatásaik révén nagy hírnevet szereztek maguknak. Csupán Franciaországban százötven bányát tártak fel, melyek közül jó néhány még ma is működik.

1628-29-ben II. Ferdinánd magyar király és osztrák császár megbízásából magyarországi bányavidékeken, köztük Selmecbánya környékén végeztek kutatásokat. Itt került sor a következő hihetetlen találkozásra:

"Selmecbányán, ötszáz ölnyi mélységben a föld alatt apró manókat láttunk. Három-négy öklömnyi vén emberkék voltak ezek, teljesen bányászmódra öltözködve, kezükben lámpás és csákány. Aki nem szokta meg a bányák mélységeinek csodálatos tüneményeit, halálra rémült volna e kísérteties figurák láttán."

A még ma is élő pigmeusoknál jóval kisebb, rejtélyesebb és megfoghatatlan apró nép reális létezését a mítoszokon, meséken és ellenőrizhetetlen beszámolókon kívül néhány különös, apró tárgy és egy-két elgondolkodtató archeológiai lelet is alátámasztani látszik.

A XVI. században Dean Monro atya ásatásokat végzett a külső Hebridák egyik szigetén, melynek során elképesztően kis méretű emberi koponyákat és csontokat hozott a felszínre. A lelet láttán nem érte különösebb meglepetés - valami ilyesmire számított. Ugyanis a kis sziget, mely a Little Isle of Pigmies (Törpék kis szigete) nevet viseli, a helyi lakosok szerint egykor az apró nép lakóhelye és temetője volt.

Régóta ismeretesek Alsó-Ausztria és Salzburg vidékén azok a keskeny föld alatti folyosók, kamrácskák, labirintusszerűen szerteágazó mesterséges barlangrendszerek, melyeket a nép erdstalloknak, föld alatti lakóhelynek nevez. Ezek a járatok olyan szűkek és alacsonyak, hogy normális méretű emberek semmiképp se hozhatták létre őket, de mivel minden kétséget kizáróan mesterséges eredetűek, marad a feltevés, hogy egy olyan népcsoport alkotásai, melynek tagjai jóval kisebb termetűek voltak, mint a ma élő emberek.

A múlt század végén több száz apró kőeszközt találtak Angliában, a Lanchashire-i Pennine Hills környékén. A kovakőből pattintott árak, tűk, kaparók és hasonló alakú kések mindössze egy-két centiméteresek voltak. Azóta a világ más részeiről, így Egyiptomból, Közép Afrikából, Franciaországból, Szicíliából, Indiából is érkeztek híradások hasonló leletekről.

(Felhasznált forrás: Kolonics István cikke, Harmadik szem c. folyóirat)

Következzen néhány látnivaló, amelyek természetesen mind amatőr házi videók, mint az összes többi hasonló megörökítés. Szerintem némelyik elég elgondolkodtató... Döntse el mindenki, hogy vajon mennyire hitelesek.

Labdáznak a fiúk, és az egyik véletlenül észreveszi, hogy valami figyeli őket a fal tövéből. Ahogy ijedtükben ordítanak, azon érezni, hogy nem megjátszott. Legalábbis az én véleményem szerint.

https://www.youtube.com/watch?v=dmzzZvJM9TM

Anyuka nagyon meglepődik mit kameráz le, mikor a kisfiáról videót készít:

https://www.youtube.com/watch?v=lKqSj_EQ_Gk

Argentín fiúk esti bandázásuk során felvettek valami érdekeset a mobil kamerájával...:

https://www.youtube.com/watch?v=f7n6cVA4qDk

Vándorló lélek III.

Egyszer - lassan már tizenhárom éve -, volt alkalmam arra is, hogy kipróbáljam, milyen, amikor az embert szakember utaztatja vissza az egyik előző életébe. Nagyon érdekes és maradandó élmény volt, amit a regressziós hipnózis során átéltem.

Úgy kezdődött, hogy a doktornő elindított egy halk, nyugtató zenét. Én egy fotelban ültem, ő pedig szemben velem. Nagyon izgultam, ezért attól féltem, hogy nem fog sikerülni. El se tudtam képzelni, hogy fog tudni engem olyan állapotba hozni, hogy félig aludjak, de közben mindent halljak, amit mond. Ám ahogy a doktornő halk, nyugodt beszédére figyeltem és követtem az instrukcióit, be kellett látnom, hogy nem hiába okleveles. Miközben mondta, hogy a szemhéjaim egyre jobban elnehezülnek, ólom nehézzé válnak, tényleg így is kezdtem érezni. Mindenem súlyossá vált, olyan volt, mintha kőből lennék, és belepréselődnék a fotelba, ezen kívül majdhogynem tényleg éreztem, hogy süllyedek lefelé, egyre mélyebbre.

Ahogy azt már előre vártam, következett a klasszikus "egy teremben vagyok" rész, de itt nem ajtók vettek körül, hanem könyvespolcok, rengeteg könyvvel. Kicsik, nagyok, vastagok, keskenyek, némelyik füzetméretű, valamelyik poros, bőrkötéses stb.

Be kellett mennem egy külön szobába, ahol a saját előző életeim történeteit tartalmazó könyvek álltak a saját polcaimon.

Le kellett emelnem egy könyvet, ami valamiért odavonz magához. Először csak forgatnom kellett a kezemben, kívülről nézegetnem, ismerkednem vele, az első oldalán kinyitva a fejezeteket kellett végigtanulmányoznom. (Egyiknek sem tudtam a címét elolvasni, egyszerűen nem láttam a betűket.)

Aztán ahogy továbblapoztam, kibontakoztak előttem a képek, váltakozva, kissé bizonytalanul.

Mindeközben tökéletesen tudatos maradtam. Az volt az érdekes, hogy mindent hallottam magam körül, még az utcáról beszűrődő halk zajokat is a meditációs zenén túl, ennek ellenére éreztem, hogy megmozdulni, vagy akár a szememet résnyire kinyitni komoly nehézségekbe ütközött volna, ha azt magamtól kíséreltem volna meg.

A doktornő hagyott itt egy pár percet, hogy alaposan "belelapozhassak abba a könyvbe", és hogy felfogjam, közben milyen képek villannak fel előttem, aztán kérdéseket kezdett el föltenni.

A XVI. században voltam, Németországban. Nemesemberként, éltem, mint férfi. Egy rövid, sötét hajú, enyhén borostás férfi jelent meg előttem, és én egyszerűen tudtam, hogy ő én vagyok. Amikor rákérdezett a doktornő, hogy hívnak, és én válaszoltam, hogy Karl vagyok, azt mondta, szép nevem van.

Láttam egy fehér falu vár részletét, egy odavezető, fákkal szegélyezett ösvénnyel. A családommal ebben a várban éltünk kegyeltként. A feleségem személyében egy hosszú, hullámos, szőke hajú nőt láttam, akit Elisának hívtak és volt egy fiúnk, Robert.

Azt mondta a doktornő, hogy ugorjunk előre az időben tizenöt évet, és nézzük meg, ekkor hogyan éltük az életünket.

Itt már kegyvesztettek voltunk, nem tudom, miért. Valahol az erdőben éltünk, és íjazni tanítottam a fiamat. Bevillant egy kép egy ronda kis fekete korcs kutyáról is, a mi kutyánk volt.

Összességében nem kísérte egyáltalán nagy érzelem kavalkád a látottakat, inkább csak tényként sorakoztak előttem a képek. Számomra az igazán érdekes csak azután történt, miután vége lett a hipnózisnak és magamhoz tértem.

Először is, amikor apukám (aki elkísért), átjött a másik szobából csodálkozva kérdezte, hogy miért tartott ez ilyen sokáig, majdnem egy órán keresztül várt rám. Ezen pedig én voltam nagyon meglepődve, mert nekem sokkal rövidebbnek, max. fél órának tűnt az egész.

Másodszor pedig, hihetetlenül erősen bennem maradt még Karl lenyomata. Tizenhét-tizennyolc éves lány létemre meglett, felnőtt férfinak éreztem magam. Ez a jelenség körülbelül fél órán át tarthatott. Egyszerűen minden eltűnt belőlem, ami lelkileg addig rám volt jellemző, mintha szó szerint kibújtam volna önmagamból és egy másik bőrt húztam volna magamra. Rendkívül határozottnak, magabiztosnak és önbizalomtól duzzadónak éreztem magam, ami iszonyúan jó érzés volt, merthogy mindennek pontosan az ellentéte vagyok belülről. Kicsit meg is ijedtem, de nem szóltam róla, sem apunak, sem a doktornőnek. Mialatt elindultunk hazafelé, szó szerint figyelnem kellett magam, nehogy úgy tűnjön, hogy furcsán viselkedek, és nehogy túlságosan férfiasan lépkedjek és mozogjak. Aztán lassan elmúlt az érzés, és minden, ami lelkileg a mostani önmagamra jellemző, visszaszállt belém.

Vándorló lélek II.

Az előző, "Vándorló lélek" című részben leírtakhoz most szeretnék egy kis kiegészítést írni. Ahogy tovább kutattam az abban megemlített előző életem után, további tényekkel találtam szemben magam, amelyek megint csak azt erősítették meg, hogy nem egy szimplán általam kitalált meséről van szó.

Rátaláltam az interneten egy meditációs zenével felvett hanganyagra, amelyet egy terapeuta osztott meg az oldalán. Ennek a segítségével lehetőség van arra, hogy betekintést kapjunk az előző életeinkbe, ám ezt mindenki csak saját felelősségre használhatja. Érdekességképpen, aki szeretne próbálkozni, az ezen a linken érheti el a hanganyagot:

https://soundcloud.com/aloeviki/el-z-let-medit-ci-zen-vel

Én kipróbáltam azzal a céllal, hogy konkrétan erről a bizonyos elmúlt életemről tudhassak meg többet, és nekem nagyon jól bevált.

Azt hiszem, alapjában véve is azon szerencsés emberek közé tartozom, akik könnyebben látnak dolgokat, így különösebb erőlködés nélkül villant be előttem minden, bár, hogy őszinte legyek a nevekkel és az évszámokkal bajban voltam. Itt nem mindig voltam biztos abban, hogy amiket az adott élethez vezető ajtón látok megjelenni, azok tényleg hitelesek-e. Azt mondják azonban a spirituális dolgokban jártas emberek, hogy mindig a legeslegelőszőr beugró gondolatot fogadjuk el igaznak, mert az származik tisztán a belső énünktől, minden ami ezután jön, az már csak az emberi elme kreálta agyalás és találgatás.

Mivel úgy indultam neki ennek, hogy az évszámmal már tisztában voltam, már csak azt kellett megtudnom, hogy hívtak akkor engem pontosan.

A megjelenő ajtó, amin be kell lépni, ilyenkor mindig tükrözi valahogy, milyen volt az adott élet. Nekem itt egy kopott, deszkákból összetákolt ajtó villant be, ami előtt két név ugrott be, és habár kis kételkedéssel fogadtam, igyekeztem hinni magamnak. Az egyik név a Gelencsér, vagy Gerencsér volt, a másik pedig a Veronika. Azt hittem, hogy ez a teljes nevem volt, és amikor vége lett a meditációnak, azonnal rákerestem a neten, hátha találok valami információt erről a családról Hont vármegyéhez kapcsolódóan, ahol előzőleges kutatásom során kiderült, hogy éltem.

Mivel ilyen nevű családról nem találtam semmit, a Google által kidobott, korabeli térképhez fordultam, gondolván, hogy talán mégis egy falu vagy város neve lehetett a Gerencsér, és itt fedeztem fel döbbenetemre, hogy Gerencsér egy létező helység neve, amely akkoriban pont a Hont vármegyével szomszédos (!), Nyitra vármegyében volt található! (És a mai napig létezik egyébként.) Tehát, ami nekem beugrott a Veronika név mellé, az sokkal inkább a születési hely lehetett, legalábbis én így érzem, hogy akkoriban onnan származtam.

A deszkaajtón belépve egy erősen falusias jellegű és régies otthon képének részletei villantak be előttem. A gerendás mennyezet parasztházra utalt, valamint egy nagy kondért láttam, és egy fekete haját kontyba fogott, barna bőrű nőt, aki tésztát gyúrt az asztalon. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak éreztem és tudtam, hogy ez a nő akkoriban annak az illetőnek az anyja volt, akivel a mostani életemben (is) közelebbi kapcsolatba kerültem érzelmi szinten. 

Beugrott, hogy ennek az asszonynak Magdolna volt a neve, és én valamiért közel álltam hozzá, de nem úgy, mint vér szerinti családtag. Ebben nem vagyok biztos, de vagy ő nevelt fel, vagy csak erősebb kötelékű anyós-menye kapcsolat volt köztünk.

Itt is volt egy érdekes egybeesés a nevekkel. Megtudtam, hogy a jelen életemben említett, hozzám közel álló személynek a születésnapja "egész véletlenül" Magdolna névnapra esik (!), utalva így ezzel arra, hogy előző életében valóban egy Magdolna nevű asszony volt az édesanyja.

Amikor ezt az életemet néztem vissza kis részleteiben, képek és felmerülő érzések formájában volt egy furcsa élményem is, ami más életeknél nem fordult elő még egyszer. Ahogy ott ültem csukott szemmel, kezemet az ölembe helyezve, azt kezdtem el érezni, mintha kívülről egy gömböt vagy labdát fognék közre a karjaimmal, ott lent, a köldököm tájékán. Annyira erősen érzékeltem, hogy majdhogynem fizikailag is éreztem a súlyát és a feszítést, mintha tényleg egy gömböt szorítottam volna oda magamhoz kívülről. Azóta sem tudtam rájönni mi lehetett ez, vagy mit jelenthetett.

Habár kiskoromban, négyévesen úgy láttam a saját magammal azonosított lányt, hogy magányosan élt az erdőben, a meditációban látottak és az interneten megtalált infók alapján nyilvánvaló, hogy csak azután térhetett rá a remete életmódra, miután Hont vármegyében elfogták az erdőben bujkáló bűnbandát, amelynek akkoriban a párja, Magdolna fia is tagja volt. Igen nagy trauma érte az akkori énemet, mivel a szerelmét végezték ki.

Még egy durva egybeesés, hogy a több mint negyven elfogott embert - a neten talált információ szerint - egy Kemence nevű városban végezték ki. Az illető - akihez érzelmi szálak fűztek most is és akkor is, és ott lelte halálát előző életében -, jelen mestersége szerint most pék. Tehát egy kis fekete humorral úgy is mondhatnám, nem került valami messze a kemencétől... (Én azt hiszem, sok minden utalhat mostani életünkben az előző életünkre, akár pusztán nevek formájában is, hiszen semmi sem véletlen!)

Az, hogy engem akkor Veronikának hívtak, azért volt hiteles nekem, mert egy közeli családtagomat hívják így, és kiskoromban, tisztán megmaradt bennem, hogy féltékenységet éreztem iránta. Olyasmi fura érzésem volt, mintha ellopta volna a nevemet és a személyiségemet, és nem pedig az volt bennem, hogy őt jobban szeretik, mint engem, mint ahogy az a kisgyerekeknél egymás között lenni szokott.

A további neveket és esetlegesen akkor élt személyeket nem említeném, mert ezekben még bizonytalan vagyok, ugyanakkor amellett, hogy érdekes kideríteni erről dolgokat, kicsit nyomasztó érzés lengi át az egészet...

Vándorló lélek

A lélekvándorlás elég vitatott téma, pedig szinte már megszámlálhatatlan eset létezik, ami igen csak bizonyítja ennek hitelességét. Rengeteg példa van rá, hogy kisgyerekek, főleg 5 év alatt olyasmikről kezdenek beszélni, ami teljesen zavarba hozza, illetve megdöbbenti a környezetükben lévőket, hiszen az emlegetett dolgokról sosem hallhattak még, pontosabban elvileg még nem lehetett azokról ismeretük. Vannak olyan esetek is, amikor a kisgyerek addig ismeretlen helyeket látva kezd el emlékezni, és mesélni olyasmit, ami azon a bizonyos helyen történt meg vele egykor, de van, hogy bizonyos személyekben valaki egész mást vél felismerni, természetesen olyan valakit, aki már rég nem él.

A kisgyerekeknél, mivel még közel vannak bizonyos értelemben ahhoz a világhoz, ahonnan "jöttek", még elég vékony náluk az a szál, ami összeköti őket a láthatatlannal. Ezért van az, hogy többet érzékelnek és látnak, mint a felnőttek. Az ember, ahogy idősödik egyre inkább elveszíti ezt a hatodik érzékét - tisztelet a kivételnek -, ugyanakkor egyre reálisabban kezdik látni a világot az őket őrlő hétköznapokban, és az anyagi dolgok kezdenek nagyobb hangsúlyt kapni. Bár szerintem elég relatív, hogy mit nevezünk reálisnak...

A fentiekhez kapcsolódóan nekem is volt egy ilyen személyes élményem. Furcsának tűnhet, de én nagyon sok mindenre emlékszem kiskoromból is. Amikor a régi, Izabella utcai lakásunkban laktunk, akkor még csak négy-öt éves voltam, de pontosan vissza tudom idézni, hogy milyen volt a lakás felosztása, és hogy mi, hol volt benne.

Volt egy érdekes szokásom ekkoriban, amit nem is tudom mennyire lehet természetesnek nevezni egy négyévesnél.

Esténként, amikor már mindenki aludt, én a legtöbbször még teljesen éberen ültem az ágyamon, éspedig azért, mert emlékszem, állandóan képek és jelenetek pörögtek a szemem előtt.

Egy gazos, erdős tájat láttam, meg valami összetákolt táborra emlékeztető kis települést. Tudtam, hogy ott laknak - és ez most elég viccesen fog hangzani -,  a "gonosz Dzsők", akik habár elég ijesztőek voltak, én mégis jóban voltam velük. Nem is tudom megmagyarázni hogy, de a róluk szóló történeteket, jeleneteket valahogy a fejemben láttam, mint egy belül kivetített mozivásznon egy filmet, és nagyon jól elszórakoztatott, pedig őszintén szólva egyáltalán nem volt benne semmiféle olyan, ami esetleg mesébe illő volna, ami egy ilyen kicsi gyerek számára szórakoztató lenne. (Sőt, az nem is különösebben izgalmas, hogy csak annyit látok a szereplőkről, hogy itt mennek, most ott mennek, vagy beszélgetnek... Ez ráadásul még unalmas is! Legtöbbször azonban csak az erdőket láttam, és különféle érzések kavarogtak bennem, mintha ezek egészítették volna ki a képeket. Sokszor csupán az érzések voltak izgalmasak, nem pedig a látvány!) Továbbá folyamatosan láttam egy képet arról, hogy van az erdőben, elkülönülve mindentől és mindenkitől egy magányosan álló kis faház, ahol egy lány lakik egyedül, és mindig mentek hozzá a gonosz Dzsők. Ezt a lányt magammal azonosítottam.

Egy négyéves kisgyerek különben is, miért ül éjszaka az ágyán és "talál ki" ilyesmiket, befelé figyelve magába? Meg honnan vehettem olyat, hogy gonosz Dzső? Anyuék meg mindig nevettek azokon, amiket emlegettem, és nem értették, honnan szedem őket.

Valóban a gyerekek sok mindent kitalálhatnak, hiszen a gyermeki fantázia az határtalan, meg minden, de így ez azért, ilyen formán, azt hiszem, hogy kicsit szokatlan.

Az évek folyamán apránként leülepedett bennem ez a gonosz Dzső sztori, de mivel mindig nyitott voltam a paranormális témákra, nem hagytam veszni magyarázat nélkül, bár ahhoz elég sok év kellett, hogy letisztuljon miről is volt szó.

Tizenöt éves korom körül azzal kísérletezgettem, hogy megpróbáltam információkhoz jutni ebből a bizonyos előző életemből. Ugyanis nekem mindig magától értetődő volt, hogy létezik a reinkarnáció, én mindig hittem benne, és abban biztos voltam, hogy a gonosz Dzsőkhöz kötődő képek az erdei táborról meg a szedett-vedett emberekről egy előző életem emlékei, amikre kiskoromban még emlékeztem.

Akik otthonosan mozognak a lélekvándorlás témában, azok már hallottak róla, hogy a lelkek csoportokban szoktak újra születni, tehát akik most ebben az életükben ismerik egymást, legyenek akár családtagok, rokonok, barátok, közelebbi szomszédok, azok nagyon valószínű, hogy minden életükben együtt élnek, csak más-más felosztásban. Mivel az alap volt, hogy én hol voltam ebben a történetben (a magányos házban lakó lány az erdőben), tesómmal V.-vel kíváncsiak voltunk rá, hogy ő hol volt és ki volt ekkor.

Volt egy technikám, amivel - később kiderült, hogy sikeresen (!) - próbálkoztam az előző életbeli információszerzéssel. Elalvás előtt minden mást kiürítettem az elmémből, és kizárólag a kérdésre koncentráltam: Ki volt akkor a testvérem V., hogy hívták, hol élt? Ki volt az ő személye? (Ugyanis hiszek abban, hogy az ember lelke mindenre emlékszik, ott van benne a rengeteg információ, csak mélyen el van temetve benne). Másnap reggelre pedig egy álom formájában megkaptam a választ.

Egy fekete hajú lányról álmodtam, akit Ivankának, vagy Ivánkának hívtak, és valami nemes kisasszony volt, aki ehhez mérten úri házban lakott. Én teljesen biztos voltam benne, hogy V.-ről álmodtam, de V. leginkább csak kiröhögött, meg hogy őszinte legyek én sem értettem, hogy hívhatnak egy lányt Ivánkának, meg miféle név is ez...?

Aztán sok évvel később találkoztam valakivel, aki az első olyan volt az életemben, akihez komolyabb érzelmi szálak fűztek. Az illető nem volt magyar, de mivel érdekelt a személye, ezen túl is a népe, végeztem egy kis kutatást a neten. Itt és ekkor kaptam meg végül a hiányzó válaszokat arra vonatkozóan, hogy kik voltak a gonosz Dzsők, és hogy pontosan hol laktak, és bebizonyosodott az is, hogy anno, amit testvéremről álmodtam nem egy szimpla álom volt, hanem hiteles információt sikerült szereznem róla!

Ráakadtam egy feljegyzett történelmi eseményre, ami annak idején nagy port kavart Magyarországon. 1782-ben elfogtak egy bűnbandát, akik a Pocsuvaldai erdőségek mélyén tanyáztak egy kis közösséget alkotva. Több mint negyven embert ítéltek akkor halálra és végeztek ki. Rátaláltam a korabeli jegyzőkönyvre is a neten, amiben végig úgy emlegették ezeket az embereket, hogy a "gonosztevők", és olvastam, hogy az elfogásuk után ezzel a kifejezéssel voltak megbélyegezve, mindenhol máshol is csak így nevezték őket. Megtudtam, hogy Hont vármegyében szlovák nyelvű emberek is éltek arrafelé (Ma már ez a terület nem is tartozik Magyarországhoz.).Ezért erősen elgondolkodtatott, hogy a régies nyelvezetben, tájszólásban és egy kis szlovák akcentussal vajon nem hangozhat-e a "gonosztevők" szó "gonoszdzsők"-nek? Szerintem ez nagyon durva egybeesés, nem beszélve az erdőben tanyázó szedett-vedett társaságról! Nekem már ez is elég bizonyítéknak számított, de a következőnél ért a legnagyobb fejbe csapás.

Ugyanebben az időben, az 1780-as években, ugyanitt élt a környéken egy nemesi, földbirtokos család, akiknek a vezetékneve Ivánka volt!!!! Amikor ezt olvastam, majdnem leestem a székről. Tehát anno megkaptam álmomban a hiteles üzenetet arról, hogy ebben az életünkben a tesómat V.-t valóban Ivánkának hívták - amiért V. akkor kinevetett -, és azért volt furcsa egy lánynak, mert hogy ez csak a családneve volt!

Az illetővel, akin keresztül most eljutottam a hiányzó információkig, biztos vagyok benne, hogy akkoriban is közelebbi kapcsolatban álltunk egymáshoz, és ezért voltam jóban az ijesztő "gonosz Dzsőkkel" is.

Trappoló léptek zaja - Valaki más az én hangomon szólal meg...

Ismét saját családomban megtörtént esetet mesélnék most el, amiben szintén kisebbik húgomnak, D.-nek lehetett része, bár azt nem mondanám, hogy irigylem.

Teljesen érthetetlen számunkra, hogy mi látogatta meg egyik reggel, körülbelül tíz évvel ezelőtt a gyerekszobában. Ismét az az eset állt fent, hogy D. korábban ébredt fel, tehát mindenki más még aludt. Nagyjából 7 óra körül lehetett. D. nem kelt föl az ágyból, csupán feküdt a takaró alá bújva, amikor hirtelen gyorsan trappoló, futkározó léptek zaját hallotta a szobában. Nagyon megijedt tőle, de nem mert megmozdulni. Dermedten feküdt tovább, és csak hallgatta a valamit, ami ide-oda szaladgált a padlószőnyegen, a szobából ki, majd vissza.

Akkoriban nagy rámolás közben voltunk, így a gyerekszobában is állt néhány doboz a szőnyegen. A rohangáló valami nekiütközött az egyik rakásnak, megzörrentve a tartalmát, és eközben D. még egy halk felnyöszörgő hangot is hallott felőle. Aztán egyszer csak csend lett, és néhány pillanat múlva D. azt kezdte érezni, hogy az ágya végében, ahol a lábai voltak, kezd besüppedni a takaró, ám ettől csak még inkább lebénult a félelemtől. Pár másodpercig tűrte mozdulatlanul, hogy a valami mászik felé a takaró végén, aztán mégis csak sikerült megmoccannia. Rögtön ekkor már ismét a szőnyegen trappoltak a léptek, míg nem teljesen abbamaradtak, és a lény, vagy bármi is volt az, eltűnt, mintha sosem lett volna ott.

Nem tudom, D. láthatta is volna-e, kiféle, vagy miféle került elő a semmiből akkor reggel a szobában, de talán jobb is volt, hogy nem merte megnézni. Én, személy szerint biztos vagyok benne, hogy nem evilágról származott a jövevény. Noha gondolhatnánk megint arra is, hogy egy gyereknek túlságosan élénk a fantáziája, ahhoz, hogy kitaláljon ilyesmit, csakhogy D. ma már huszonhárom éves, és a mai napig ugyanilyen határozottan emlegeti a történteket.

Úgyszintén merő értetlenséggel álltunk ehhez is:

Tizennégy éves lehettem, és még egy szobában aludtunk mindkét testvéremmel. Már késő estére járt az idő, tesóim aludtak, de én még nem, és még anyuék is fent voltak a másik szobában, amelyet az előszoba választott el tőlünk. A TV-ét már kikapcsolták, de még mindketten olvasgattak.

Egyszer csak hallom, hogy jön át anyu, és megállt a gyerekszoba félig nyitva hagyott ajtajában, ugyanakkor megláttam aput is a háta mögött. Mindketten néztek rám nagy érdeklődéssel, és kérdezték tőlem, hogy: Igen? Tessék, mit szeretnék? Én pedig csak néztem nagyokat, és csodálkoztam, hogy miért kérdezik ezt, és egyáltalán hogyhogy így átjöttek mindketten. Anyu mondta erre, hogy hát azért jöttek, mert én kikiabáltam nekik a szobából. Döbbenten mondtam, hogy az lehetetlen, mert én meg sem szólaltam, egy hangra sem nyitottam ki a számat, meg miért csinálnék ilyet, még felébrednének a tesóim. Erre anyu, és még apu is erősködni kezdett, hogy ne hülyéskedjek már, mind a ketten (!)  tisztán hallották a hangomat.

Mivel sehogy se tudtunk dűlőre jutni, és magyarázatot találni erre, anyuék visszasétáltak a szobájukba, én meg tovább törtem a fejem, hogy mi lehetett ez. Hogyan lehetséges, hogy mindketten hallják, hogy hangosan hívom őket, miközben a legnagyobb csendben fekszem. Ha arra gondolok, hogy talán nem is én voltam az, hanem valaki más az én hangomon, és hogy szándékosan csak anyuék hallhatták meg a hívást, kiráz a hideg.

Három figyelő alak

Szintén egy blogolvasó küldte nekem az alábbi történetet:

(A kép csak illusztráció!)

Világéletemben vidéken éltünk a családommal. Mára már szétszóródtunk, de ettől függetlenül ugyanúgy vidéken él mindenki.

Hét éves forma kis srác lehettem, amikor a falunkban, egy új házba költöztünk. Maga az épület régi volt, de számunkra új helyet jelentett. Akkor még csak anyum, apum, bátyám és én voltunk, öcsém még nem született meg

 A következő eset történt meg beköltözés után pár napig minden egyes éjjelen át. Bátyám, aki tíz éves volt látta a furcsaságokat éjjel, miután felkelt álmából, hogy nézik őt. Én nem ébredtem fel, én nem láttam ezeket a jelenségeket, csupán bátyám beszámolóit hallgattam reggelente, miközben sírva mesélte anyukánknak. Azt mondta, hogy minden éjjel felébred arra, hogy őt nézik. Aztán kinyitja a szemét, és két idősödő öregurat lát, egy asszony társaságában, öltönyben és ingben, az ajtóban állva, és őt nézve. Mi nem hittünk neki, főleg édes anyánk nem.

Aztán minden reggel egyre rosszabb állapotban, egyre jobban rettegve jött ki a konyhába elmesélni, hogy őt újra éjjel meglátogatták és újra nézték, mindig csak nézték. Ezt elmeséltük nagymamánknak, és mivel igen babonás volt az egész család, így mamánktól vártuk a megoldást.

Szolgált is ő javaslattal, azt mondta, hogy menjünk el a templomba, frissen szentelt vizet vigyünk a paptól és a szoba sarkait permetezzük be vele, miközben vessünk keresztet, majd a következőt mondjuk el: - Drága szellemek térjetek meg, hagyjatok minket aludni és nyugodtan, boldogságban élni, mi nem ártottunk nektek, kérünk, titeket ti se ártsatok nekünk.

Mi ezt megcsináltuk, és onnantól kezdve esténként nem jelentkezett a három furcsa alak.

Pár év telt el és megtudtuk, hogy hárman hunytak el annál a háznál, két idősödő úr, és egy asszony. Mind a három az udvarban halt meg, az egyik férfit a kútnál csípte torkon egy méh, ebben vesztette el az életét. A másikat a kertben csípte úgyszintén halálra egy darázs, a harmadik a nő pedig talán a nyári konyhában tért nyugovóra öregségben, s betegségben.

Úgy véltük mi is, és nagymamánk is, hogy a három ismeretlen alak, akik hajnalba érkeztek bátyámhoz a ház előző lakói lehettek, megnézték, hogy kik költöztek be a házukba. Ehhez hasonló eset szerencsére azóta sem történt velünk…

Elsuhanó árnyak, suttogás, avagy a magában beszélő ember nem (mindig) bolond...

Kaptam egy történetet, amit szintén szeretnék megosztani veletek. Ancynak mindig azt mondták, ne beszéljen azokról a dolgokról, amik megestek vele, ezért most úgy döntött, hogy ő is elmondja, és beleegyezett, hogy megosszam a blogon. Sajnos sokan vannak úgy, hogy azért kell tabuként kezelniük az élményeiket, mert attól félnek, hogy nem hisznek nekik, illetve megbélyegzik, ha ilyesmiről beszélnek. 

 

Ha az emlékezetem nem csal, minden ott kezdődött, hogy öt éves koromban elütött az autó. Nagy szerencse volt, hogy túléltem pár kisebb sérüléssel, mert a doki, aki meghallgatta a szemtanukat, azt mondta, hogy nekem meg kellett volna halnom ott helyben, nagy csoda, hogy még mindig élek. Bár nem tudom, hogy ez ehhez kapcsolódható-e, mert az az előtti emlékeim nagyon homályosak. Kisebb fejsérülésem volt, amitől még a mai napig is elfelejtek dolgokat. De mindegy is, nem ez a lényeg.

Az után minden olyan furcsa volt, mert olyan dolgokat láttam és hallottam, sőt, éreztem is, amit mások nem. Például árnyakat elsuhanni fényes nappal, motozást és kopogást a szobámban, lépteket éjjel az ágyam körül és furcsa, érzéseket. Ha csak mentem az utcán, hirtelen elszorult a szívem, a sírás fojtogatott vagy dühös lettem a semmitől. Természetesen féltem ezektől a dolgoktól, de lassan bele szoktam és érdekelni kezdtek ezek. Anyának is meséltem ezekről és nem lepődött meg, mert ő is ilyen, mint én. 

Aztán elkezdtem utána nézni pár boszorkányos hiedelemnek és internetről leszedett varázsigékkel meg rituálékkal foglalkoztam/szórakoztam. Persze ezt egy idő után abba is hagytam, mert nagy hülyeségnek tartottam, viszont történt valami. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kiesik az egyik fogam. Másnap reggel anyával utána néztünk az álmoskönyvben. Pontosan az volt leírva, hogy atyád fia halála. Kicsit megijedtem, hogy a két bátyám közül valamelyiknek baja lesz, de végül teltek a napok és semmi sem történt, viszont akkoriban már kollégista voltam, és a hét közepén azzal hívott fel anya, hogy a papám meghalt. Akkor kezdtem jobban beleásni magam ezekbe a dolgokba. A papám halála nagyon megviselt, hiszen nagyon jóban voltam vele, szerettem ahogy ő is engem, hiszen én voltam az egyetlen lány unokája. Egyik este pedig azt álmodtam, hogy egy temetésre mentem, mire megjelent mellettem a papám, megfogta a kezem és azt mondta, ne sírjak, ne legyek szomorú, hiszen jó helyen van, és várni fog rám. Visszajött hozzám elbúcsúzni.

Pár napra rá, újra álmodtam, most viszont azt, hogy a papám testvére az ágyában fekszik, és nem ébred fel, bárhogy szólongatom. Mikor felébredtem, minden rossz érzéssel rohantam anyához, hogy közöljem vele, baj van, mire egyből megcsörrent a telefon. A papám testvére is meghalt azon a reggelen.

Anya unokatestvére jött el hozzánk aznap, aki nagyon belemászott már az ilyen okkult dolgokba és volt nála egy szerkezet, aminek a nevét még a mai napig sem tudom (hála az emlékezet kieséseknek). Szóval ezzel a szerkezettel lehet kommunikálni a szellemekkel. egyszerű vasból készült hullámos, pörgős izé, amit a kézbe kell venni, és ez minden kérdés után jobbra vagy balra fog húzni, ami az igent vagy a nemet jelent. Mindezek után is szkeptikusan néztem erre a tárgyra, mert hát elég nagy humbugnak tűnt. De végül jöttek a kérdések:

- Volt itt valaki az éjjel? - a válasz az igen felé húzott.

- Egyedül volt? - nem.

- Ketten voltak? - nem.

- Hárman? - igen.

- Családtagok? - igen.

Anya akkor még nem szólt semmit, csak ezek után mesélte el, hogy éjjel nézte a tévét és három kopogást hallott a ház három sarkából. Körbe is járta a házat, de nem látott semmit, mindenki aludt. 

Ezek után még mentek kérdések, de válasz nem érkezett. Arra gondoltunk, hogy csak a közelgő halál miatt jeleztek. 

Teltek az évek a furcsaságok megvoltak, megálmodtam dolgokat, de nem olyan deja vu-s álmok voltak, hanem emlékeztem is rájuk, tudtam, hogy meg fognak történni.

Aztán egyik délután, bátyámékkal megnéztem a hetedik érzéket. Gondolom, féltem miatta vagy nem is tudom, de éjjel azt álmodtam, hogy egy sötét temetőben állok, mellettem egy kőfal, amin egy óra volt, és amint azon éjfél lett a harangszót túlkiabálva azt mondtam, nem vagyok hallott. Persze, az egész családot sikerült ezzel a kiáltozással felébresztenem, de én is felébredtem. Ez az álom többször visszajött, volt, hogy otthon, volt, hogy a koleszban. Mindig ugyan ezt álmodtam és éjfélkor torkom szakadtából kiabáltam, amit sem otthon, sem a kollégiumban nem néztek jó szemmel. Viszont, amikor kezdett elmaradozni ez az álom, hát valami más történt.

A barátnőmmel a zsibongónak nevezett társalgóban tanultunk szilenció alatt, így minden más diák a termekben voltak, csinálták a házit, csak mi ketten voltunk kint, mert naposok voltunk.

Barátnőm mondta, hogy ő szomjas, elmegy inni. A konyhaajtó meg pont a hátam mögött volt a zsibongó végén. Hátra is néztem, mert szerencsétlen lánynak sikerült elbotlania így kicsit hangos volt, viszont jól kiröhögtem. Mikor visszanéztem, egy szőke lány ült velem szembe, ahol eddig a barátnőm ült. A lány engem nézett és mosolygott. Nem láttam rajta semmi furcsát, ugyan olyan volt, mint bárki más, de abban biztos voltam, hogy nem a mi sulinkba jár, és nem is ebbe a kollégiumba. Nem volt nagy létszámú az egész intézmény, mindenki tudta mindenki nevét. Csak néztük egymás a lánnyal, amíg a barátnőm meg nem jelent újra és elvonta a figyelmem azzal, hogy még mindig magán nevetett. Elfordultam a szőkeségtől, hogy rá nézzek a másikra és addig kísértem a tekintetemmel, amíg le nem ült. Persze a szőke lány addigra eltűnt.

Ezek után még kétszer láttam őt. Egyszer a szobánk közepén álló ágyon ült, ugyan úgy nézett engem és mosolygott, utána meg az iskolabuszon. 

Természetesen féltem, hiszen az árnyak már megszokottak voltak, olyan még nem történt meg, hogy egy szellemet teljes alakjában lássak. Ám ő is eltűnt ez után a három alkalom után, de a temetős álmok, megint előjöttek. Mindig ugyan az. Viszont egyik éjjel, nem tudtam kiabálni. Úgy éreztem, mintha elment volna a hangom. Hiába akarok beszélni, nem tudok. Az óra elütötte az éjfélt, én kétségbeesetten próbáltam kiabálni, de nem ment. Valaki pedig azt mondta, kiabáljak, de nem tudtam. Akkor valaki megfogta a vállam és megfordított. Az a szőke lány állt megint előttem ugyan olyan kedves mosollyal és azt mondta kiabáljak. Akkor már tudtam is és felébredtem. Bárkinek elmeséltem, azt mondta, lehet, hogy az őrangyalommal találkoztam akkor. De ezt nem tudhatom. 

Ez is egyfajta fordulópont lehetett, hiszen ezek után embereket láttam, amiket más nem. Kivéve persze anyát. A halálesetek és az álmok után nem sokat beszéltem vele ezekről, ő nem sok mindent akart nekem elmondani, csak mindig ugyan azt hajtogatta, hogy inkább ne beszéljek ezekről senkinek. 

Egyik este viszont lent voltunk a kanálison, az egy fürdőhely, ahol a család barátainak büféje volt, sokszor mentünk oda iszogatni (én akkor még csak üdítőket, persze), beszélgetni. Ott volt egy részeg fószer, aki láthatóan magában beszélt és mindenki rajta röhögött, csak én voltam az, aki kijelentette, hogy nem is magában beszél, mert ott ül mellette valaki más. Anya egyből próbálta menteni a helyzetet, hogy viccesen megjegyezte, biztos nem csak üdítő van a poharamba. Ezen megint nevetni kezdtek és mikor már nem is foglalkoztak azzal, amit mondtam, akkor anya mondta, hogy ő is látja azt a valakit, de a többiek nem, ezért nem is kellene erről beszélni. 

A másik alakalom, hogy busszal mentem haza a suliból, de az csak a központi buszmegállóban állt meg, ami annyit jelentett, hogy húsz perc volt visszagyalogolni a házunkig.

Már a fél utat is megtehettem, mikor velem szembe jött egy ipse, aki magában beszélt. Nem szokásom, de jót szórakoztam rajta, amíg el nem menetem mellette. Akkor, mintha rám ordított volna, ezért visszafordultam, de már nem volt egyedül. Láthatóan az én jelenlétem hidegen hagyta, de az a nő, aki a semmiből termett mellette, láthatóan felidegesítette. A többi tíz percet alig öt perc alatt lezavartam, hogy minél hamarabb otthon legyek.

Aztán újabb évek elteltével, a családom bejelentette, hogy költözünk Írországba, ami rövid időn belül meg is történt. Sok új embert ismertem meg, szép helyeket, viszont egy valami nem hagyott nyugodni. A város, ahova költöztünk. Nem éreztem ott jól magam. Annyi minden kavargott ott a levegőben. Általában, ha végigmentem egyedül az utcán, képes voltam összerogyni és zokogni, mert olyan fájdalmakat éreztem, amit senkinek sem kívánok. Vagy suttogásokat hallottam, jajveszékeléseket. Azóta megtanultam, hogy a zenehallgatás sétálás közben nem is olyan rossz dolog. 

Aztán alig egy év után másik városba költöztünk. Ott már kicsit jobb volt a helyzet, ha nem vesszük azt, hogy az éjszaka közepén arra ébredek, hogy valaki ül az ágyam szélén és motyog, vagy nem egy veszekedésre ébredek, mikor mindenki alszik. 

Ám ezek is lassan elmúltak. Immár két éve, hogy semmi furcsaság nem történt velem, vagy a családdal. De sikerült ezáltal mások történeteit is meghallgatnom, mert ezeket könnyebben mondjuk el azoknak, akik  szintén átéltek hasonlókat. 

Ujjak dobolnak az ágy oldalán...

Ha már előzőleg elmeséltem egy szellem észlelést, amelyben egyik tesómnak lehetett része, maradnék még egy kicsit ennél a témánál, ugyanis a következőt szintén a szellemvilág megnyilvánulásához tudnám kötni.

Fogalmam sincs, hogy ugyanez az "illető" okozta-e azt a jelenséget, ami az egész családban kizárólag csak nekem szólt, vagy egy másik "bolyongó", de abban biztos vagyok, hogy a forrása túlvilági volt.

Úgy tizenöt éves korom körül volt egy időszak, amikor reggelente - hétvégén, meg minden olyan napon, amikor otthon voltam, és nem kellett mennem sehová, - fél 8 és 8 között ébredtem fel, csak úgy egészen magamtól. Ilyenkor általában még nagy volt a csend a házban, testvéreim aludtak, és még anyuék sem kezdtek el mozgolódni. Egy idő után feltűnt, hogy az ágyam környékén halk ujjdobolás hallatszik. Sokáig volt, hogy miután felébredtem ezt hallgattam, és azon gondolkodtam, mi a fene lehet ez, sőt olyan is, hogy ébredés után már szinte direkt hallgatóztam és vártam a hangra, mert tudtam, hogy mindjárt belekezd a dobolásba. (És így is volt, szinte menetrendszerűen.) Persze, megfordult a fejemben, hogy ez esetleg szellemtől eredhet, és nagyon kíváncsi voltam rá, meg arra, hogy vajon mit akarhat a jelzéssel, és miért pont az én ágyamnál történik ez mindig.

Érdekes, hogy volt, amikor csak egészen távolian, nagyon halkan és lassú ritmusban, erőtlenül hallottam, de volt, hogy hangosabban és közelebbről, gyorsabb ütemben. Egyszer, egyik reggel nagyon hangosan, szinte türelmetlenül és agresszívan szólt a dobolás, erre az alkalomra külön emlékszem, oda tudtam hajolni a hang konkrét forrásához, az ágyam deszkaoldalának ahhoz a bizonyos pontjához, és komolyan, teljesen le voltam döbbenve rajta, szó szerint már csak a kézfej hiányzott onnan. Nem mondanám, hogy meg voltam ijedve, inkább felettébb érdekesnek és izgalmasnak éreztem a dolgot, bár ekkor már azért kicsit aggódni kezdtem.

Talán másfél évig tartott ez a jelenség, amit a tesóim nem, mindig csak is én hallottam. (Ez nem volt véletlen, mert hogy véletlenek nincsenek. Személy szerint tőlem akart valamit, talán segítséget kérni.) Ekkoriban azért már elég sok infó birtokosában voltam a paranormális tevékenységek terén, ezért tudtam, hogy az ilyen nyughatatlan, megzavarodott lelkeknek segíteni kell, hogy végre odajussanak, ahol a helyük van, ahelyett, hogy itt bolyongjanak két világ közé rekedve, ezért egész egyszerűen megkértem az angyalokat, hogy segítsenek ennek az ujjival doboló szellemnek "hazatérni". Igen, kicsit sokáig tartott, mire felfogtam, hogy talán ezt kellene tennem.

Ezután soha többé nem hallottam a kopogását.

Ezen kívül volt még egy esetem, ami kicsit kellemetlenebb volt. Ugyanebben az időszakban egyik reggel még félálomban feküdtem az ágyamban. Nagyjából érzékeltem mi van körülöttem, de még sokkal "mélyebben" voltam ahhoz, hogy magamhoz tudjak térni. Egyszer csak, közvetlenül az ágyam mellől hangos férfibeszédet hallottam, mintha páran ott álltak volna mellettem. Azt mondta valaki gúnyos hangon, (teljes hangerővel és tisztán) hogy: "Úgy veszi a levegőt, mintha leprás volna!" És ezt csúfondáros nevetések kísérték. Éreztem, hogy ezt rólam mondták - mert hogy egy kis orrsövényferdülésem van -, és nem esett jól, meg valahogy rossz érzésem támadt. Sikerült rögtön magamhoz térni, és kinyitni a szemem végre. Tesóm TV-ét nézett a másik szobában, ezért arra gondoltam, talán csak onnan hallottam át valamit, és azt beépítettem az álmomba, és meg sem történt, hogy valakik az ágyam mellett állva szórakoztak volna rajtam. Megkérdeztem V.-ét, hogy mit nézett a TV-ben, és elmondtam neki a mondatot, amit hallottam. V. csodálkozott rajta, és mondta, hogy ő ilyet nem nézett, senki nem mondott semmi ilyesmit.

Hála az égnek, ez volt az első és egyben utolsó olyan eset, hogy nem igazán jó szándékú lelkek megpróbáltak zaklatni, illetve bántani.

És egy harmadik, szellemekhez köthető észlelés: Kertes házunk ablakai, a verandáról az udvarra nyílnak. V., az idősebbik húgom egyedül volt otthon, és arra figyelt föl, hogy egy szőkés barna hajú, fehér inges ember elsétál az ablak előtt. Tisztán látta, hogy ez az alak elment ott, így elég fura volt, mivel rajta kívül senki sem tartózkodott odahaza. Első reakciójában fölháborodott, hogy mégis, ki sétál be hozzánk csak úgy, ezért azonnal kisietett. De ahogy kirohant az udvarra, és körülnézett, sehol nem látott senkit...

Ezt a fehér inges "embert" egyébként többször is látták aztán elsétálni az udvaron egy-egy rövidke pillanatra, nem csak V., hanem a másik testvérem, D. is, én viszont "őt" sosem láttam.

Az a furcsa egyébként, hogy én az ilyen szellemtevékenységekben mindig csak fültanú voltam. Azt hiszem, ezt nem is bánom...

A kisebbik húgom

Kisebbik húgom, olyan négy éves korától kezdve szinte rendszeresen borzolta az idegeinket a furcsaságaival. Vele történt meg a legtöbb megmagyarázhatatlan dolog, és talán éppen ezért is volt ő hármunk közül a legsírósabb baba. Ki tudja?

Két-három évesen amikor az újságok tömkelegéből kezébe akadt egy UFO magazin, V.-vel kíváncsiságból megkérdeztük tőle egy ufonautára mutatva, hogy tudja-e, micsoda ez. Azt mondta rá, hogy ez egy "Kora". Ettől kezdve sokáig így nevezte őket, amikor olykor szóba kerültek, vagy esetleg a TV-ben látott egyet. Sosem ijesztgettük őt a "korákkal", mégis nagyon félt tőlük, később pedig még beszélni sem lehetett róluk előtte.

Nem sokkal azután, hogy leköltöztünk vidékre elkezdődött nála az alvajárós időszak. Az éjszakai sírásokat felváltotta az, hogy egyszerűen csendben kikelt az ágyból és átsétált anyuékhoz. Hamar kiderült, hogy ilyenkor nem igazán van magánál, ezért apu éjjeli kislámpát szerelt fel az ajtófélfára, aminek minden éjszaka égnie kellett, ezért sok éven keresztül gyenge lámpafénynél aludtunk a gyerekszobában, mert féltünk, hogy D. összetöri magát a sötétben.

D. a legtöbbször, valószínűleg az álmairól magyarázott ilyenkor anyunak, de nem igazán lehetett érteni miket motyog félálomban. A legijesztőbb azonban az volt, hogy ilyenkor kis hadonászó mozdulatokkal mutogatott is a kezével. Mindettől függetlenül egyébként napközben semmi baj nem volt vele, olyan volt, mint bármely más kisgyerek, eleven, egészséges, meg minden, meg anyuék úgy gondolták, hogy ezt ki fogja nőni. Így is lett, aztán az évek múlásával már az éjjeli kivilágítás is megszűnt a szobában.

Már iskolás volt, amikor történt egyszer, hogy vele voltam otthon egyedül. A fürdőszobában tartózkodtam, amikor is türelmetlenül bekopácsolt nekem, és szinte ki se nyitottam a számat, már törte is rám az ajtót. Mentegetőzött, hogy ne haragudjak, és láttam is rajta, hogy valamitől nagyon izgatott és ijedt. Azt mondta nekem, hogy az imént a konyhában, miközben az asztalnál ült, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki hangtalanul elhalad mellette. A mozgásra figyelt föl, és amikor odanézett, egy átlátszó emberi alakot látott, amint az elhaladása közben szintén ránézett. Egy pár pillanatig egymást nézték, majd a szellem tovasuhant. Az elmondása szerint halvány barnás, szürkés, fehéres színekben játszott az alak, valahogy át is lehetett rajta látni, meg nem is, a szemei helyén csupán sötét foltok látszódtak. Végigment a konyhán, egyenesen át a szobába, ahol eltűnt.

Ez volt az egyetlen eset, amikor látta azt a szellemet, rajta kívül soha senki sem észlelte, és nem kötődött hozzá soha semmiféle kísérőjelenség, ami arra utalt volna, hogy szellem van a házban, illetve egyedül velem történt meg ezen kívül még valami, amit majd a későbbiekben fogok elmesélni.

D. egy rajzot is készített a friss élményéről, ezért szerencsémre meg is tudom mutatni, hogy ő, személyesen milyennek látta. Volt egy füzete, amibe sok rajzot készített, a félelmetes dolgokat, ahogy ezt is, fejjel lefelé rajzolta bele. D. kereste elő nekem a szekrény mélyéről ezt a rajzos füzetet, hogy megmutathassam ezt. Többek közt ezért is hasznos, ha az ember megőrzi a gyerekkori rajzait...

Valaki figyel a szekrény tetejéről - Valami végigrepül az utcán

A következő eset már vidéken történt meg, miután elköltöztünk. Testvéreim ekkor még csak kilenc, illetve négy évesek voltak, és habár felmerülhet, hogy ilyen kisgyerekeknek még sokkal élénkebb a képzelőereje, és könnyebben látnak dolgokat oda, ahol nincs semmi, ebben az esetben mégis elég elgondolkodtató, ami történt.

Együtt játszottak a tesóim, körbe-körbe járták a lakást, amikor is az előszobába kilépve arra figyeltek

föl, hogy valamitől zizeg a szekrény tetején álló száraz virág dísz. Hasonló eset volt, mint az előbbinél, mert itt ugyanígy, a négy éves tesóm csupán fültanúja volt annak, hogy ott bizony mozog valami, míg a másik testvérem, aki anno látta a kezet is, ennek is szemtanúja lehetett.

A szekrény tetejének magasított pereme volt, amely mögül kilógott a száraz virág csokor. Amikor a zizzenésre V. odakapta a fejét, azt látta, hogy egy barna hajas fejbúb bukik gyorsan vissza a perem mögé.

Néhány pillanat múlva, amikor arra jártam, mindkét testvérem, de legfőképpen V. értetlenül és csodálkozva vont engem kérdőre, hogy hogy kerültem ide, amikor ott vagyok, meg úgy mégis, hogy csináltam, hogyan tudtam felmászni arra a helyre. Én természetesen nem értettem miről beszélnek, és mikor elmondták mit hallottak és láttak, nagyon kiakadtam, hát még ők, mikor kiderült, hogy még véletlenül sem én bujkáltam odafönt, hogy megvicceljem őket.

Egy másik rövid, de annál furcsább eset: 

Szalonnát sütöttünk egy nyári estén az udvaron, már kezdett sötétedni. Kisebbik húgom ide-oda lézengett körülöttünk. Amikor a kerítéshez tévedt, kinézett a rácsok közül az amúgy igen csendes, elnéptelenedett utcára. Pár pillanat múlva azzal szaladt oda hozzánk, hogy látott elhaladni előttünk, az aszfalttól kábé egy-másfél méter magasságban, a levegőben repülve egy kicsi lángoló tárgyat, amely hangtalanul, egyenes vonalban és lassan (!) suhant el. Azt mondta, olyan volt, mintha egy kis meteorit lett volna - ami persze nem az volt -, mivel leginkább egy lángok csapkodta kődarabra emlékeztetett. Másnap minden áron ő akart menni a boltba, hogy megnézze, az utca végén nem hagyott-e valami nyomot a jelenség az útját keresztező házban, vagy bárhol de sehol nem volt semmi erre utaló dolog.

Kopogtató kézfej a semmiben

Mivel ezzel a bloggal nem az ijesztgetés a célom, hanem inkább az elgondolkodtatás, a következő

történeteim főként furcsák lesznek. Saját, illetve közeli családtagjaim élményeit szeretném elmesélni, pontosabban folytatni a sztorikat, amik megestek velem.

Ez az eset akkor történt meg, amikor nagyobbik húgommal egyedül voltunk otthon, ketten. Nem tudom, mennyire befolyásoló tényező, de akkoriban egy tipikus öreg, budapesti bérházban laktunk, amolyan körfolyosós házban, a harmadik emeleten. A mi lakásunk éppen ott volt a körfolyosó egyik végén, a sarokban, ami azt jelentette, hogy a közvetlen szomszédságunkban már csak a mindig árnyékos hátsó lépcső volt található, ami összekötötte a pincét a padlással. Tesómmal sokat játszottunk ott egyébként, mivel vonzott minket ez a hely, és mert tök rosszak voltunk. Innen, a poros, szürke csigalépcsőről keskeny kis ablakokon lehetett kilátni a ház háta mögé, olyan helyre, ahova az utcáról sose lehetett belátni, ugyanakkor ott, a mi emeletünkön, ez a bizonyos keskeny ablak pontosan szemben helyezkedett el a saját konyhánk ablakával, így ha a hátsó lépcsőn lógtunk éppen, simán átintegethettünk anyunak a konyhába.

Na most, tesómmal ott ültünk a konyhában, és mi mást is csinálhattunk volna, mint rémtörténeteket meséltünk egymásnak, ha már egyedül voltunk. Én háttal ültem a keskeny ablaknak, és tesómat néztem, ahogy beszélt, amikor egyszer csak azt hallottam, hogy erősen és határozottan bekopognak hozzánk a konyhába az ablaküvegen. Ezzel egyetemben láttam a testvérem csodálkozva kiguvadó szemét, és mivel amúgy is be voltunk parázva, sikítozva kirohantunk, be a szobába, és azt kezdtük tárgyalni, mi is történt tulajdonképpen.

Amikor meghallottam a kopogtatást, testvérem, aki szemben volt az ablakkal, látott egy fölülről lenyúló kézfejet, ami konkrétan bekopogtatott.

Izgatottan találgattuk, hogy vajon a fölöttünk lakó szomszéd jelzett-e így, mert túl hangosak lettünk volna? Ez azért volt hülyeség, mert egyáltalán nem hangoskodtunk, ráadásul soha az életben nem kopácsolt még be azon az ablakon senki. Ha akart volna valamit, ez nem volt stílusa,  akkor lejött volna becsöngetni. Felmerült bennem az is, hogy valaki lenyúlt egy afféle hosszú pálcás hátvakaróval, aminek a vége emberi kézfejet formázott, mert lehetett ilyet kapni a boltban, tehát létezett ilyen eszköz. Csakhogy a testvérem látta, hogy a kézfej mozgott, vagyis valódi volt, "élő" testhez tartozott, ezért mégis csak embernek kellett lenyúlnia ahhoz az ablakhoz.

Na igen, de egyáltalán képes lenne erre egy ember? Amint lett rá lehetőségünk, a testvéremmel a hátsó lépcsőhöz szaladtunk és kinéztünk a hosszúkás, keskeny ablakon, hogy felmérjük az emeletek hátsó ablakai közt lévő távolságot. Ahogy sejtettük, egyszerűen fizikai képtelenség lett volna, hogy a negyedik emeletről valaki kinyújtózzon, hogy bekopogjon az alatta lévő ablakon, ugyanis ha nem legalább öt méter volt köztük a távolság, akkor keveset mondok. A pesti bérházak lakásaira különben is jellemző, hogy nagyon magasan van a mennyezet. Ember tehát, legalábbis fizikai értelemben nem igazán lehetett a titokzatos beköszönő.

Ezt a történetet leszámítva, habár elég rozoga és régi bérházban laktunk a sötétbe vesző csigalépcső mellett, más hátborzongató dologról, ebből az időszakból, nem tudok beszámolni, pedig testvéremmel néha még a padlásra is felszöktünk "kalandozni". Viszont a mai napig emlegetjük azt a megjelenő kezet az ablak tetejénél, noha én csak fültanúja voltam, testvérem a saját szemével is láthatta a jelenséget.

Ezt láttátok már?

Gondoltam, megmutatom ezt a videót. Tudom, sajnos nagyon sok kamu felvétel kering a neten, de számomra ez például elég hitelesnek tűnik. Szerintem az ember érzi belül, hogy mi az, ami hülyeség, és mi az, ami nem...

https://www.youtube.com/watch?v=9Zc1FXn1tK4

Üdv mindenkinek! - (Egy kicsit magamról)

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én már elég régóta tapasztalom, hogy a világ sokkal több, mint amilyennek látszik. Ha immár közel tizenöt év távlatából nem bombáztak volna "odaátról" mindenféle jelekkel és üzenetekkel, amelyek megerősítettek abban, hogy nagyon is létezik az "odaát", talán most még mindig egy sarokban kuporognék dülöngélve, és azon törném a fejemet, hogy normális vagyok-e, vagy nem. Márpedig, ha megkérdőjelezem a normálisságomat, amit sokszor meg is tettem, mikor elkapott a kétkedés, akkor elmebeteg már alapból nem lehetek, ugyebár... Tehát mindenféleképpen egészséges vagyok.

A láthatatlan világ üzen nekünk, és mindenkinek egyedi módon. Aki ilyesmiket él át, azt csak biztatni tudom, hogy higgyen. NINCS VÉLETLEN!! Soha, semmikor, még véletlenül sincs véletlen!!!! Még ha valamikor valami túlságosan abszurdnak is tűnik, azt sem szabad félredobni, pusztán azért, mert az agyunk azt már végképp nem tudja befogadni. De igen, be kell fogadni egészen nyugodtan.

Én személy szerint mindig is túlérzékeny gyerek voltam, és elég zárkózott is. Mindentől és mindenkitől féltem. Tipikusan az a gyerek voltam, aki egész nap csendben meghúzta magát, és el volt a saját gondolataiban, a körülötte lévő világ megfigyelésével, illetve tök jól elszórakozott a saját fantáziavilágaiban. Senkit sem engedtem közel magamhoz, vagyis csak nagyon kevés embernek tudtam megnyílni. A legjobb barátaim a saját tesóim voltak. Így aztán persze kegyetlenül nehéz volt a hétköznapokat túlélni, mert a háttérben nem mindig volt ott a család. Bár az évek folyamán sokat változtam és sokkal nyitottabb lettem a világ felé (meg magabiztosabb is), azért még mindig az "antiszoc" jelző illik rám a legjobban, akinek könnyen megy, hogy befelé figyeljen a lelkébe, illetve meghallja azokat a bizonyos belső hangokat.

Legkorábbi megmagyarázhatatlan élményeim úgy négy-öt éves koromra tehetők, amikre teljesen tisztán és élénken emlékszem, minden egyes mozzanatára, mintha csak tegnap történtek volna!

Az első alkalommal apukámmal jöttünk hazafelé a nagymamáméktól. A vasútállomáshoz tartottunk, apu fogta a kezemet. Egyszer csak félrerántott azzal a felkiáltással, hogy "Vigyázz, lódarazsak, nehogy rájuk lépj!" Lenéztem a földre, és nagyon meglepődtem, mert én nem lódarazsakat láttam ott, hanem két nagy pókszerű, színes valamit, amiknek nagyon sok hosszú, vékony lába volt, és összegabalyodva vergődtek a földön. Annyira megdöbbentett a látvány, hogy még hosszú percekig csak forgolódtam, és néztem hátrafelé, és hát akárhányszor hátranéztem, azok még mindig nem akartak lódarázzsá változni, és nem fért a fejembe, hogy apu miért nem csodálkozik rajtuk, és úgy egyáltalán, miért mondja rájuk, hogy lódarázs, amikor nem azok! A két pókszerű lény színében főleg a kék volt az uralkodó, de volt rajtuk egy kis sárga, és rózsaszín is. Egyenesen nonszensz. Egy kisgyerek ha lát is olyasmit, amit addig még sosem, attól még nem kezd el hallucinálni.

Előfordul az, persze, hogy a kisgyerek lát egy akkora nagy bogarat, amekkorát azelőtt még nem látott, és felnőtt korára úgy emlékszik vissza a benne mély nyomokat hagyott élményre, hogy istentelenül bazi nagy volt az a bogár hozzá képest. Ám de nem haluzza be, hogy mondjuk nem is fekete volt, hanem vörös, mint a vér, bármennyire is volt félelmetes a számára.

Az is előfordulhatott, persze, hogy amikor apu félrerántott engem és rám kiáltott, nehogy rálépjek a lódarazsakra, annyira megijesztett, hogy hallucinálni kezdtem. Na igen. Ez kézenfekvő magyarázat lenne, igaz? Akkor viszont mi a helyzet a második alkalommal?

A második alkalommal otthon voltam a fürdőszobában egyedül, konkrétan a bilin ültem. Anyu a mellettem lévő helységben, a konyhában volt és főzött. Nagyon pici fürdőszoba volt, mint ahogyan az egész Izabella utcai lakás is pici volt, egy szobás, előszoba nem volt, a bejárati ajtó rögtön a konyhába nyílt. Ezért kissé zsúfoltan, a fürdőszobában volt a cipős szekrény, fölötte a kabátokkal. Kicsi énem tehát, ott ült a bilin, és egyszer csak azt láttam, hogy a cipős szekrény mögül előlépked egy ugyanolyan nagy kékes-rózsaszínes-sárgás, pókszerű lény, nagyon sok, hosszú vékony lábbal, mint amilyet akkor láttam apu mellett. Halál csendben, ahogy a jelenések tűnnek fel hirtelen, közeledett felém a kövön, én pedig csak ültem a bilin és néztem. Megfordult a fejemben, hogy mi történne vajon, ha közel engedném magamhoz, de ahogy közeledett, kezdtem egyre jobban megijedni tőle, és jobbnak láttam, ha inkább kiabálok anyunak, jöjjön gyorsan, ne engedje mégse, hogy odajöjjön hozzám, vagy legalább nézze meg ő is, hátha látni fogja, amit én, nem úgy, mint apu. Kiabálni kezdtem, mire anyu csak annyit tett, hogy kopogtatott a fakanállal. Erre tűnt el a pókszerű lény. Csak úgy egyszerűen, mintha ott se lett volna.

A kérdésem az: Mik voltak ezek?!

Van még egy érdekesség, aminek talán nincs akkora jelentősége, hacsak arra nem volt hivatott felhívni a figyelmemet a következő eset, hogy mire lehetek képes, ha összeszedett vagyok és magabiztos, és gyermeki hittel, kételkedés nélkül fordulok a természet, a külvilág felé. 

Valami téren voltam apuval, egy kör alakú, aszfaltozott téren, ahol körbe-körbe hamburgeres, lángosos árusok voltak, és kocsmák, na meg persze sok-sok galamb az emberek közelében, amik várták a lehulló, potya kaját. Amíg apu sorban állt, én a galambokat kezdtem el nézni, és megakadt a szemem az egyiken, amelyik úgy külön volt a többitől. Nem, nem volt beteg, nem volt felborzolva a tolla. Egészséges galamb volt, lesimult tollakkal, fénylő szemekkel, és ahogy ott állt külön a többiektől, nem csinált semmit, csak engem nézett félrefordított fejjel.

Egymás szemébe bámultunk a galambbal, engem pedig hirtelen elragadott az izgalom, és megpróbáltam magamban megszólítani, hogy jöjjön oda hozzám. Most, hogy így visszagondolok, ilyen furcsán intelligens galambot azóta sem láttam még. Olyat, amelyik ennyire mereven figyel engem a fél szemével, és nem fél tőlem. Érdekes volt maga a szituáció is, hogy míg a többi madár őrülten szaladgál, és kapkodja föl a morzsát, addig az az egy konkrétan velem van elfoglalva.

 Gondoltam egyet, és óvatosan közelebb léptem felé, erre a furcsán figyelő galambnak ugyan ez volt a reakciója. Halál komolyan mondom, hogy utánozva engem egy ugyanolyan óvatos és egyetlen közelítő lépést tett felém. Aztán léptem még egyet, és ő is, majd megint, de szigorúan csak én utánam, és így közeledtünk egymás felé lassan, miközben a madár folyamatosan fölfelé bámult rám.

Sosem tudhattam meg, mi lett volna ennek a vége, mert apu rám szólt, hogy hagyjam a galambokat és jöjjek végre, de még a mai napig megmaradt bennem, hogyan nézett az engem merev tekintettel az a madár, miközben utánozott.

Már kiskoromban is szerettem minden olyasmit, amit nem lehetett a saját szemünkkel látni. Egyszerűen vonzott minden, ami köré rejtély szövődött. Apu imádta az UFO magazint és a Harmadik szem című folyóiratot, egy egész bőrönddel volt neki belőlük. Mennyire imádtam azokat én is olvasgatni a tesómmal! Nem kellett minket ilyesmivel külön traktálni, anyuék sosem sztoriztak nekünk UFO-król, anélkül is nekiültünk tesómmal lapozgatni az újságokat. Apu sosem áradozott, hogy "gyerekek, döbbenetes sztorit olvastam!" , senki nem volt, aki külön felhívja rá a figyelmünket. Tesóm és én teljesen magunktól választottuk az UFO újságokat a megannyi más színes magazin közül.

Az érdeklődésünk abba az irányba fejlődhetett, amilyenben szeretett volna. Nem terelgetett minket senki, anyuék sosem szabták meg, mire gondolhatunk, mit játszhatunk, a gyermeki fantáziánknak sem szabott senki sem határt. Katolikusok voltunk, akkoriban még templomba is eljárogattunk, de nálunk nem volt soha akkora szigor, hogy a vallás mondja meg mi a rossz és mi a jó. Átlag család voltunk, akik csak élték a hétköznapjaikat, normál értékrenddel, és szívesen segítettek másoknak. Apu egy időben még sekrestyésként is dolgozott a templomban. Szóval a családban nem volt semmi extra azon kívül, hogy két túlontúl színes fantáziával és érzékenységgel megáldott gyerek is volt benne: tesóm meg én, és később pedig a harmadikként születő, kisebbik húgom is, aki szintén tudta borzolni az idegeinket megdöbbentő dolgaival.

Nálam a világ szó szerint ott színesedett, és terjedt ki igazán izgalmas messzeségekbe, ahol a fizikai határ elvágta a láthatót a láthatatlantól. Nagyon jól éreztem magam kisgyerekként a saját világomban. Egészen addig, amíg el nem értem azt a pontot, amikor a külvilág nyomása el nem kezdett rám nehezülni, és nem szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyire más is vagyok tulajdonképpen a többi gyerekhez képest.

Igen, az iskolában jött az első pofára esés. Iszonyatosan kilógtam a sorból. Talán emiatt kezdtem el egyre inkább magamba fordulni. Mert nem volt más hozzám hasonló, akivel igazán mélyen és őszintén megértettük volna egymást, akik ugyanakkora intenzitással és beleéléssel lettek volna képesek képzelegni, akármiről is legyen szó.

Na de rólam, és a személyiségemről elég is ennyi, a lényeg, hogy mostanra már el tudok helyezkedni a látható világban, és valamennyire megtanultam azt is, hogy megtartsam az egyensúlyt: a hétköznapokban már képes vagyok arra, hogy lelkileg és agyilag is ott legyek, ahol éppen kell, miközben továbbra is nagy érdeklődéssel fordulok minden felé, ami természetfeletti.