Újabb éjszakai látogató...

A következő eset tavaly nyáron történt meg velem, júniusban.

Korábban már írtam bejegyzést egy hasonló történésről, amikor is barátnőmmel egy Mecsek közeli faluban megszálltunk egy régi vendégházban. Akkor első éjszaka arra ébredtem fel, hogy egy nagyon kíváncsi valami, vagy valaki turkált a földön hagyott szatyrainkban hangos csörgések közepette, és nem igazán zavarta, hogy zajt csap vele. (Nem volt semmilyen állat a házban, az épület szép és karban tartott volt, egérnek különben is nagyon nagynak kellett volna lennie ahhoz, hogy ekkora zajt csaphasson.) Ez az újabb megmagyarázhatatlan esemény otthon ért engem, szintén éjszaka. Nem is volt annyira késő még, nagyjából 22:00 és 23:00 óra között lehetett. Addigra még nem sikerült elaludnom sem, tehát ébren lepett meg a valami, teljesen magamnál voltam, még csak félálomig sem sikerült elkábulnom.

Egyszer csak egy szokatlan hangra lettem figyelmes. Furcsa surrogó hang volt, amit ahhoz tudtam volna hasonlítani, mintha egy kisebb propeller zakatolása lett volna. Biztosan nem az volt, csak próbáltam valamihez hasonlítani. Ez a surrogó zúgás nem volt erős hang, nem olyan volt, mint ami betölti az eget, hanem sokkal halkabb és közelebbi, ami kintről szűrődött be a szobámba. A szobám ablaka a verandára néz (kertes házban lakom). Olyan volt, mintha valaki beindított volna hirtelen az udvaron valami drónt, amit az ablakomhoz irányított volna. A hangjából ítélve abszolút arra következtettem, hogy - ez talán viccesen hangzik - egy kicsike jármű lehetett, vagy valami más gépezet, amely a tornácunkon landol az én ablakomnál. A valami határozottan landolt egyet egy kis puffanással a fal túloldalán, aztán egy pár másodperces csend következett, amialatt én döbbenten és mozdulatlanul feküdtem és hallgatóztam, azon gondolkodva erősen, hogy mi lehetett ez. A néhány másodperces csend után pedig hirtelen azt hallottam legnagyobb megrökönyödésemre, hogy az ágyam végében álló íróasztal alatt, a szemetes vödörben hangosan turkálni, matatni kezd valami zörgetve a papírokat és szemetet. Olyan hangosan csörgött, zörgött, mintha valaki kézzel túrt volna bele a vödörbe. Szintén csak egy pár másodpercig tartott a turkálás zaja, közben pedig én még mindig nem nagyon mertem megmoccanni az ágyban. Ennél jobban azonban nem voltam megijedve, hiába volt furcsa hallgatni ezt. Azt hiszem az ember agya ilyenkor bekapcsol, és automatikusan ellent mond a megmagyarázhatatlannak, azzal nyugtatja magát, hogy semmi különös nem történhet, nem lehet az, hiszen az nonszensz. Vagy pedig azért nyugtatja magát, mert úgy gondolja, nem érheti baj, bármiféle jelenés, vagy látogatás részese is lesz. Én ebbe az utóbbiba tartozom. A meglepődésem nagyobb volt a félelmemnél, de azért, ahogyan szoktam, mikor rosszat álmodok, vagy egyszerűen csak védelmet szeretnék kérni a biztonság kedvéért, akkor is rögtön Mihály arkangyalt kértem meg, hogy vigyázzon rám. (Ez egyébként mindig beválik, bármikor rosszat álmodok és felébredek az éjszaka közepén, és kérem, szinte azonnal megnyugszom és még csak nem is folytatódik tovább a rossz álom.) Noha ez nem álom volt, hanem valami más, ami valahogy idecsusszant a mi fizikai síkunkra, ki tudja honnan, a bevédés itt is működött. Kb. egy fél perc sem telt el, és abbamaradt a zörgés, csörgés a szobában. Nem tudom, mi volt az, de elment.

Szerintem az ilyen lények, legyenek akármik, egy másik dimenzióból érkeznek. Azzal magyarázhatnám meg, hogy féregjárat nyílhatott itt az ablakomhoz közel az udvaron, és bármilyen scifin és nevetségesen hangzik, átrepülhetett rajta egy kicsi valami. Nem tudhatjuk, honnan jött és miféle technikát használt, de egyszerűen nem csinálhatta máshogy, minthogy átjött a falon és éppen ott, ahol az íróasztalom alatt a szemetesvödör állt. Nem tudom, miért tetszhetett meg neki, vagy hogy mit akart egész pontosan. Pusztán kíváncsi volt, vagy keresett valamit? Minden esetben él a "Nincs véletlen" elve, tehát nem tudom elképzelni, hogy csak tök véletlenül idevetődött. Az, hogy ide jön valami "űrlény" és a kukámban kotorászik, elég röhejes feltevésnek tűnhet, mégis ilyesmi történt... (Utólag még megjegyzendő, hogy a házban nem tartunk állatot, és habár kertes házról van szó, a házban nincs egerünk, aminek ezúttal is elég nagydarabnak és izmosnak kellett volna lennie ekkora zajhoz.)

 A további miértekre adott teóriákat, magyarázatokat inkább már a fantáziára bízom...

"Szörnyország"

Egy kisgyerek képzeletvilága legalább annyira érdekes és figyelemreméltó lehet, mint azok a megdöbbentő kijelentések, amik olykor elhagyják a száját. A gyerekek rengeteg mindent látnak a belső szemükkel, illetve hallanak és tudnak dolgokat, csakhogy ezek a legtöbb esetben annyira eredetiek, hogy az ember elképzelni sem tudja, honnan vehet ilyeneket...

Kiskoromban tesómmal rengeteg szörnyet "találtunk" ki. Hála az égnek, mindig úgy voltam vele, hogy rajzot sosem dobunk ki, így egy rakás rajzot őrzök gyerekkoromból, amiken előszeretettel örökítettem meg én is furábbnál furább lényeket, és a mai napig érdekes visszanézegetni őket.

Nem tudom másnál volt-e, vagy van-e ilyen, de tesómnak és nekem volt egy fő játékunk, amit rendszeresen játszottunk az egyéb más új játékok mellett. A fő sztorija ennek mindig az volt, hogy harcosok vagyunk egy másik bolygón és az a feladatunk, hogy megvédjük a rajta élő embereket a szörnyektől. Valójában négyen voltunk a csapatban. A másik két társunk azonban "nem létezett", legalábbis őket mindig csak magunk mellé képzeltük. Határozatlan időközönként tesómmal úgy "láttuk", eljött az idő egy újabb szörny irtásra, ami azt jelentette, útnak kell indulnunk és tennünk kell a dolgunkat. Csak mi tudtuk megszabadítani azt a világot a szörnyektől.

Még nem tudtam írni, amikor már képregényszerű kis rajzolt könyvecskéket készítettem összetűzdelt lapokból, mert már akkoriban, elég korán éreztem erős késztetést arra, hogy valahogy megjelenítsem, lerajzoljam azt, amit belül látok. Így született meg több tucat, úgy nevezett "Szilvis könyv", mert ez alatt a gyűjtőnév alatt futott az összes. Mind ugyanazt a folytatásos történetet tartalmazták, külön epizódokként.

Később, amikor már folyékonyan tudtam írni, írott történetekben és képregényben is megörökítettem ezt a sztorit, amihez annyira ragaszkodtam, sőt dokumentálni akartam ezzel kapcsolatban lehetőleg mindent. Mindig imádtam elveszni a részletekben, ezért térképet is rajzoltam, megírtam a nép eredetmondáját, és rövid összefoglalóban a nép történelmét az ókortól kezdve. Volt külön írásuk és lejegyzeteltem egy csomó kreált nyelvet, amiket a bolygó különféle népcsoportjának tulajdonítottam. Ezek persze halandzsa nyelvek voltak, de akkor is felmerült bennem a kérdés, mégis kikről és miért akartam ennyire adatokat gyűjteni?

Boldog és élménydús gyerekkorom volt, azt leszámítva, hogy nem igazán szerettem az óvodát sem az iskolát. Igazából semmi sem hiányzott amiért egy másik világba akarjak menekülni és ne akarjak tudomást venni a valódi körülöttem lévő világról. Egyszerűen csak imádtam ezt a másikat és sokszor képzeltem azt, hogy majd jönnek értem és "haza fognak vinni". Egyébként is rajongtam az UFO témáért...

Tesóm már gyerekként is, ha mondhatom ezt, realistább volt nálam. Emlékszem rá, amikor úgy kilenc éves lehettem, ő meg hét, amikor azon vitatkoztunk, hogy létezik-e Szörnyország avagy nem. Tesóm, habár továbbra is szívesen játszott velem ilyet, akkor arról akart meggyőzni, hogy ez az egész valójában nem létezik. Hát, mély nyomokat hagyott bennem, még mindig úgy emlékszem erre a jelenetre, mintha múlt héten lett volna, pedig már harminckettő vagyok.

Sok idő eltelt azóta, de úgy gondolom, lehetett ebben az egészben valami igazság. A negatív entitásokat szerintem simán lehet szörnyként érzékelni, sokféle formában megjelenhetnek.

Mindenkinek van egy saját világa, ami számára valamiért nagyon fontos. Vagy tudatos és emlékszik rá, vagy nem. Azt hiszem, nekem ez az a világ. Nem mondom, hogy odaát valami szuperhős lennék, de azt nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy ott meg volt az a képességem, hogy megvédjem a lakosságot, esetleg negatív szellemi lényeket tartsak távol tőlük, vagy netán visszaküldjem azokat oda, ahová valóak. Itt megint csak bejön egyébként az a bizonyos "szűrő". Azt, amit láttam gyerekként, "gyerekszűrőn" át láttam, különben is az ember mindig a saját szintjén képes érzékelni a nem látható dolgokat, illetve megmagyarázni.

Mindenesetre érdekes, ha sorba veszem a gyerekkori történetem egyes elemeit, és megpróbálom felnőtt fejjel értelmezni őket:

A Fény erdeje egy kellemes napfényes, varázslatos erdő volt, ami tele volt hatalmas, vastag öreg fával. Itt éltek az apró fehér, kocsonyás testű rovarszerű kis lények, amiknek valami fekete ábra volt a hátukon. (Ez abszolút pozitív, fényerők átjárta terület volt, és nem földi élőlények lakóhelye.) Itt képesek voltunk repülni is.

A szörnyeken kívül a fő ellenségünk egy hosszú fekete, csuklyás ruhát viselő, kopasz és hegyes orrú, zöldes arcú emberszerű lény volt, aki szerintem valami reptilián lehetett és az emberei közt vámpír is volt, ami egyértelműen inkább energiát szívhatott el az áldozatából. Na, velük is csak mi voltunk képesek elbánni például.

Szörnyországban a paranormális tevékenységek hétköznapi dolognak számítottak. Egy haladó világban természetes a telepátia meg a többi.

Volt egy szőke hajú, piros szemű nő ismerősünk. Mi más lehetett, mint földönkívüli? Őt csak úgy emlegettem, hogy a "pirosszemű lány". Apu mindig nevetve emlegette, mikor eszébe jutott, mondván, hogy lehet ilyeneket kitalálni...

A szörnyek királya egy óriási zöld, takonyszerű lény volt, és úgy is neveztük, nemes egyszerűséggel, hogy "Takony", aki mindig ellopta az álmok koronáját. (Ezt speciel kölcsönöztem egy rajzfilmből, de a "nincsenek véletlenek" elv mindig él.) Ronda masszaszerű, negatív entitás, aki az emberek álmában támadott.

A szörnyországiak természetesen simán közlekedtek az űrben. Náluk minden lehetséges volt, ahogy egy nálunk fejlettebb civilizációnál alap.

Az Országos Szörnykutató Intézet az OSZI (ez kicsit vicces), minden létező szörnyet nyilvántartott a világegyetemben.

És bár hiába volt ez a neve: Szörnyország, sosem gondoltam úgy rá, mint egy veszélyes, gonosz helyre. Egyáltalán nem volt az, mert mi biztonságos hellyé tudtuk tenni.

A Fény erdeje a fent említett kicsi lényekkel. Repülünk... Már majdnem húsz éves rajz.

Egy azok közül a bizonyos apró lények közül:

"Takony"...

Ismerős az ismeretlenek közt

Nem is gondolnánk, hogy valójában mekkora utat jár be a lelkünk, és milyen irdatlan mennyiségű információ van elraktározva benne. Aki úgy gondolja, érzi és tudja, hogy van reinkarnáció, annak nem mondok újat ezzel. Megszámlálhatatlan élményt hordozunk magunkban, amiket nem is olyan nehéz felszínre hozni és tudatosan emlékezni rá.

Az emberben spontán is törhetnek föl emlékek, nem csak kisgyerek korban. Elég olyan helyen sétálni, ahol meglátunk valamit, ami valahogy ismerős, megérzünk egy illatot, vagy olyan arcot látunk, amire belül furcsa érzésünk támad, de fogalmunk sincs miért. A lelkünket emlékeztette valakire az illető arca, vagy éppen ő maga, egy régmúltban hagyott ismerősünk bukkant föl hirtelen előttünk, már egy egészen más életben és szerepben.

Az a véleményem, hogy egy ember arca tükrözi a benne lakozó lélek milyenségét - és most vegyük csak az emberi fajt. Valahogy úgy tudnám ezt elképzelni, hogy amikor egy lélek először kap testet, egy teljesen rá jellemző, egyedi arcot is kap. Ugyan tényleg a szem a lélek tükre, de a személyiség tükre szerintem az arc. Mivel egy lélek fő személyiségének jellemvonásai mindig megmaradnak, leszámítva, hogy milyen tapasztalásokon megy keresztül (mert csak az változik, hogy képes lesz eldönteni mi a helyes vagy helytelen cselekedet), minden egyes emberi testének az arca mindig hasonló vonással fog bírni. Tehát abban az esetben is, amikor egyik életében nőként, a másikban férfiként él. A tipikus, csak rá jellemző arcvonás mindig megmarad, ami életenként lehet lágyabb, lehet markánsabb - ha csak a nemeket nézzük -, de ugyanez a helyzet akkor is, ha az illető esetleg még a "sötétben tapogatózik", úgymond erősen a helytelen úton jár.

Gyakran előfordul filmekben is, mesékben, vagy egyéb történetekben, amiket az emberek a régi idők óta mesélnek, hogy a gonosz, negatív alakok ronda arccal rendelkeznek. A fő arcvonások egyes részei szerintem ebben az esetben szoktak túlságosan torzak lenni, elnagyoltak, vagy eltúlzottak lenni. Ez most csak a szélsőség kedvéért írtam így, mert természetesen nem mindig igaz ez minden olyan arctulajdonosra, akinek nem egészen harmonikus az arcberendezése, itt most kivételt képeznek azok, akiknek a karmájuk szólt közbe, mondjuk baleset következtében, nem beszélve az egyéb karmikus okról.

Van egy mondás, ami úgy tartja, hogy a világon minden embernek van egy hasonmása valahol, aki nem az ikertestvére (kivéve, ha éppen mégis), és rengeteg ilyen esetről tudunk is. Természetesen itt másról lehet szó. A rokonlélek fogalma lehet itt a magyarázat, hiszen a hasonló lelkek, hasonló arccal is rendelkeznek, úgy gondolom, ekkor jön a hasonmás effektus, ha mindketten, esetleg többen ugyanabban az időben élnek. Azért írom, hogy többen, mert rokonlélekből több is lehet az embernek. 

A rejtélyes "megkettőződést", amikor egy emberből kettőt látnak egy időben, doppelgänger jelenségnek nevezik, ami már évszázadok óta a köztudatban van és nagy fejtörést okoz az embereknek. Ebben az esetben totálisan ugyanúgy néz ki a két fél, nem pedig csak hasonlít, mint ahogy a rokonlelkeknél lehet a feltételezésem szerint. De mivel ebben az esetben időben ugyanakkor léteznek, a következő esetek biztosan nem ezzel magyarázhatóak:

Biztosan láttátok már ezeket a képeket, amik az interneten keringenek, itt van két példa: (Forrás: Staxnet.com)

Ezek itt éppen olyan összehasonlító képek - amik szerintem, nagyon durvák -, amiken a szereplők éppenséggel nem egy korban élnek , éltek. Az elsőn Leonardo Dicaprio és egy Judy Zipper nevű nő szerepel, aki 1960-ban élt, a másodikon Sylvester Stallone és IX. Gergely pápa látható...

Szerintem ez jó példája lehet a fenti elmélkedésemnek. Én valószínűnek tartom, hogy a két fenti híresség egy-egy előző életbeli énjét láthatjuk.

Az arc tehát igen árulkodó lehet. Van, amikor az illető szemébe nem tudunk belenézni, mert nem ránk néz éppen, de az arcát meglátva felderenghet bennünk valami, és akkor csak elég csupán ennyi.

Egy fél éve történhetett velem a munkahelyemen. Olyan helyen dolgoztam, ahol rengeteg ember megfordult naponta, mégis egyetlen egyszer éreztem ilyet különösebben erősen egy idegent megpillantva.

Egy magas, hosszú, sötét haját összefogott lányon akadt meg a szemem, akit meglátva, érdekes, nosztalgikus és szomorkás érzet tört fel bennem. Mint ahogy azt már, említettem, magam is érzékenyebb vagyok az átlagnál, ezért rögtön megpróbáltam elkapni, úgymond az érzést és megvizsgálni magamban. A lány egyszer nézett föl rám, nagy sötétbarna szemével, de hamar és közömbösen elfordult tőlem.  A jelek szerint kizárólag bennem ébredt ilyen furcsa érzés. Nő létemre hirtelen úgy éreztem, hogy nekünk közünk volt egymáshoz, és nagyon sajnáltam, hogy rengeteg idő után, amikor összetalálkozunk csak két vadidegen vagyunk egymásnak. Sajnáltam még mást is, az volt bennem, hogy mikor utoljára ismertük egymást, férfi voltam, és megbántottam őt. Semmi dolgunk nem volt már egymással, hacsak emiatt a számomra egyedül az, hogy közömbös vadidegenként és érdektelenül fordítson hátat nekem, mert hiába vagyok már másvalaki és ráadásul nő, érezni fogom ezt, mert nyitott vagyok erre. Nem volt ez valami nagy súlyos, karmikus lecke, de ugye a legkisebb hibák is visszaütnek, a legkisebbekért is felelni kell valamilyen formában.

Szóval, neki fogalma sem volt róla, hogy miután ő hátat fordítva távolodik, én még mindig ott állok és őt nézem. Valószínűleg eléggé csodálkozott volna, ha ezt látta volna... 

Éjszakai kíváncsiskodó

Tavaly gyakran megfordultunk a Mecsekben. A környékén több hasonló, nyitott gondolkodású ismerősünk lakik, akikkel bármit megoszthatok, akár abból is, amiket ezen a blogon most látatlanban megosztok mindenkivel. Egy nagyon jó baráti társaság alakult meg így, és ezáltal volt szerencsém sokat túrázni a Mecsek tájain.

A legtöbbször családilag mentünk, ám egy alkalommal, októberben csak japán barátnőm és én utaztunk el Mecseknádasdra. N. már négy éve él Magyarországon és annyira jól megtanult magyarul, hogy szinte folyékonyan beszéli a nyelvet.

A vendégház, ahol megszálltunk egy borospince soron áll, maga a ház kellemes, sváb falusi hangulatot áraszt, régies, erdészház szerű stílusával, és természetesen saját borospincéje is van. A vendégház két épületét alul ez a pince köti össze egy hordókkal és üvegekkel teli folyosóval, amelynek régi nyirkos falain kovácsolt vas gyertyatartók állnak. Tehát tényleg nagyon hangulatos az egész, és nagy élmény volt élőben ilyet látni.

Egykor ebben a házban laktak is, és csak később alakították át vendégházzá, de jó néhány eredeti berendezést meghagytak benne, mint ahogy a régi bölcsőt abban az emeleti szobában, amit N. és én megkaptunk. Tulajdonképpen padlásszoba volt, ahová meredek falépcső vezetett fel kötelekből összecsomózott kapaszkodóval, és egy padlóba épített csapóajtón át lehetett följutni oda a tetőtérbe.

A hátizsákokat a szőnyegre tettük, igazából csak félig pakoltam ki. A szatyrot a túracipőmmel szintén csak letettem a padlóra az ágy mellé.

Mivel a padlásszobában a két ágy egymás mellett volt, este, mielőtt aludni tértünk volna, N. és én még beszélgettünk. N., aki szintén érzékenyebb és fogékonyabb a láthatatlanra, elmondta nekem, hogy ő manót lát a borospincében sétálgatni, miközben mi éppen odafönt vagyunk a ház tetőterében.

Egyáltalán nem lepődtem meg a kijelentésén, mivel abszolút nyitott vagyok, és hiszek abban, hogy a harmadik szemmel bármit és bárhol észrevehetünk, ha elég érzékenyek vagyunk rá, nem kell ahhoz valaminek a közelében lenni. Azon se akadtam fönt különösebben, hogy manót mond, hiszen szerintem magától értetődő, hogy élnek természeti lények olyan helyeken, ami épphogy csak, vagy egyáltalán nem érintett emberi kéz által. Szerintem a legendáknak mindig van igazság alapjuk, elvégre nem léteznek véletlenek.

Meghallgattam N.-t, de különösebben nem foglalkoztam vele, csak elfogadtam, mondván, hogy ha van itt valami vagy valaki rajtunk kívül, legyen csak nyugodtan. Úgysem nagyon fog zavarni minket. Meg sem fordult a fejemben, hogy de igen...

Éjszaka hirtelen felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, pár pillanat múlva tudatosult bennem, hogy mit is hallok. Az adott helyzetben lehetetlen volt ilyet hallani, mivel N. aludt, és nem ő okozta a zajt.

Őszintén szólva elsőre megijedtem, mikor fölfogtam, és nem mertem megmozdulni az ágyban, csak hallgattam döbbenten, hogy hangosan zörögnek a nejlon szatyrok a szobában, lent a szőnyegen. Valaki konkrétan turkált a holmijaink között, és eszébe sem jutott, hogy a heves zacskócsörgetésre felébredhetünk.

Megjegyzem, hogy semmiféle huzat nem volt. Október lévén minden ajtó, ablak zárva volt, a vendégház tiszta, rendezett, kulturált és gyakran felkeresett, tehát semmiféle rágcsáló vagy egyéb állat nem sétálgathatott a zárt szobánkban éjjel. Ha egér lett volna, igen csak nagynak kellett lennie ahhoz, hogy ilyen hangerővel és ilyen határozottan zörgesse a szatyrokat.

Egyből eszembe jutott, mit mesélt N., és meg is fordult a fejemben a tény: akit látott, az most éppen nálunk van a szobánkban és matat a cuccaink között.

Nem éreztem, hogy félnem, vagy aggódnom kellene, ezért a kezdeti ijedelem elcsitult bennem, de azért továbbra sem mozdultam meg az ágyban. Ha félni nem is kellett félnem, attól még az emberi részem nem akart az éjszaka közepén furcsa lényt meglátni a sötét szobában, ezért megnyugtattam magam, hogy semmi baj, oda se figyeljek, úgyse lesz semmi baj, aztán sikerült visszaaludnom. 

Másnap reggel persze N. sajnálkozott, hogy nem keltem föl és nem néztem meg a saját szememmel. Nem is tudom, inkább nem akartam, pedig én is szeretnék egyszer látni egyet. Ha választani lehet, inkább fényes nappal, mondjuk egy erdőben.

A következő éjszaka megkíséreltem, hátha gondolati síkon üzenhetek a lénynek, és megkértem, hogy ne jöjjön még egyszer, mert az embereknél nem szokás éjszaka hívatlanul beállítani valahová, ráadásul elég nyugtalanító érzés a tudat, hogy valaki éjjel az ágyunk körül sétál. Biztos vagyok benne, hogy nem képzeltem be, hanem tényleg éreztem a gondolatban átküldött üzenetem után érzett szomorúságot, ami felőle jött át. Bocsánatot kértem tőle, hogy nem bántani akarom ezzel, de tényleg ne jöjjön még egyszer. Ezután nyugodt, mély alvással eltöltött éjszakám volt.

Sem előtte, sem utána többet nem fordult elő ilyesmi.

Nem először aludtunk abban a vendégházban. Ez alkalommal a két épületből álló szálláson azonban csak ketten tartózkodtunk egyetlen szobában, vagyis nem volt sok a "betolakodó" ember, valamint mi ketten N.-el, úgy látszik, különösen érdekesek lehettünk a számára.

Amikor egy földönkívüli kapcsolat beigazolódik... (Nem globális szinten, csak egy személyes tapasztalat...)

A következő eset apukámmal történt meg olyan fél évvel ezelőtt, mielőtt azonban belekezdenék, szükséges egy kis bevezető...

Még nem tudom, hogy az előzményeket hogyan meséljem el, vagy hogy kezdjek bele, mert annyira szövevényes, hogy valójában nem lehet egyszerűen elmondani. Sokszor próbálkoztam már, de igazából csak a hozzám legeslegközelebb álló családtagok értik meg, illetve tudják, mi is a helyzet velem. Azt hiszem, ezt a blogot is azért kezdtem el, hogy szépen lassan, pontról, pontra tudjam majd elmondani ezt az egészet, végig haladva életem minden állomásán, ami elvezet majd addig a bizonyos pontig.

 Bevallom, kb. tizenhét éves koromban - mint ahogy azt már egy korábbi blogbejegyzésben megírtam -, megkíséreltem elmagyarázni egy regressziós hipnózissal is foglalkozó pszichiáternek, de nem bírtam. Leblokkoltam, és képtelen voltam könnyedén, folyékonyan elbeszélni a történteket, meg igazából utána nem sokat tudott segíteni annál, hogy elvitt egy előző életembe, aminek ráadásul köze sem volt mindehhez. Legalábbis, abból nem derült ki semmi.

Ezért a legjobb, ha egyszerűen csak azt mondom, hogy egyre tisztábban körvonalazódik ki előttem a tény, hogy kapcsolatban vagyok egy nem földi civilizációval. Lehet nagyon élénk a fantáziám, sőt, elismerem, hogy így van, bár a harmadik szemmel való látáshoz elengedhetetlen egy fajta belső látás, és nyitottság, hiszen aki le van blokkolva ilyen téren, az semmit nem fog látni, amikor becsukja a szemét. Az emberek mindenre azt mondják, hogy ez vagy az csak puszta fantáziálás, mert a legtöbben be vannak szűkülve a harmadik dimenziós anyagi világ falai közé, és elhiszik, hogy azokon a falakon túl semmi nem lehetséges. Szerintem, aki használja a fantáziáját, az totál egyenlő azzal, hogy használja azt a képességét, belső látását, ami betekintést enged egy nem látható dimenzióba. Legyen szó bármi furcsaságról, amit látunk a belső szemünkkel, azt azért látjuk, mert ott van.

Egy döbbenetesen szövevényes, tökéletes, részletes világot megalkotó írónak, én azt mondom, meg van az a képessége, hogy kristálytisztán átlásson egy másik dimenzióba, hogy elmesélhesse az ott történteket - és itt most konkrétan a sci-fi, vagy fantasy művekre gondolok, mint pl. A gyűrűk ura. Ezzel nem azt mondom, hogy szóról szóra igaz benne minden, hogy élt egyszer egy Frodó, aki elvitte az Egy gyűrűt megsemmisíteni, meg ilyenek, mert minden író mégiscsak a saját lelkének szűrőjén látja mindezt. De láthatott hasonlót, amit ő a saját szűrőjén keresztül belehelyezett egy keretbe, aztán regény formájában kikerült a kezei közül.

Tehát visszatérve arra, amit szeretnék elmondani, kapcsolatban vagyok valakikkel, amit sokáig csak sejtettem, és gondolhattam volna azt, hogy túlságosan élénk a fantáziám. Csakhogy mindig nagyon nyitott is voltam, akár a legmeredekebb válaszokra is. Így aztán utána nézegettem az interneten, visszaigazolásokat kerestem. Az első nagy visszaigazolást akkor kaptam, amikor valamelyik spirituális oldalon megtaláltam az egyetlen, témámhoz kapcsolódó írást. Egy interjú volt olvasható egy médiummal, aki kapcsolatban állt ennek a bolygónak a lakóival. Még egyelőre nem szeretném elárulni a bolygó nevét, csak annyit, hogy amiket ez a médium elmesélt, teljesen alátámasztotta és fedte mindazt, amit én, magamtól is tudtam velük kapcsolatban. Ez tavaly, év elején volt, ekkor kezdtem el ténylegesen elfogadni, és tudatosan kezelni magamban ezt a kapcsolatot.

A másik nagy visszaigazolást néhány hónappal később, tavaly szeptember környékén kaptam, Ez volt az, ami apukámmal történt, és itt döbbentek meg a családom közeli tagjai is, és fogták föl ép ésszel, hogy mindvégig tényleg igazam volt.

Ekkor már két hete jelent meg előttem folyton az a jelenet, hogy apukám egy szobában ül és beszélgetést folytat egyikükkel. Olyan érzésem volt, mintha valamiféle pszichológiai kezelésben részesítették volna apukámat, de inkább jobb szó itt a lélekgyógyászat. Állandóan ez a jelent ugrott elém. Aztán egyik este elmondtam anyunak, hogy mit látok, és hogy szerintem aput látogatják.

Kb. egy héttel később apu azzal hívta fel anyut telefonon egyik reggel, hogy éjszaka valami hihetetlen dolog történt vele. (Apu nem lakik velünk.) Azért is akadtunk ki ezen mindannyian, mert apukám tipikus anyagba ragadt ember, aki a "hiszem, ha látom" elvet vallja, állandóan kételkedve fogad mindent, és kiskorom óta hangoztatta nekem is, hogy szálljak már le felhők közül. Apukám nem talál ki ilyeneket, nem az az ember.

Elmesélte, hogy éjszaka felriadt, mert az élettársa hangját hallotta, amint ezt mondja neki: Ébredj! Aput ekkor az a képtelen látvány fogadta, hogy egy elég magas, majdnem két méteres csuklyás alak áll mozdulatlanul az ágy mellett, az élettársa pedig, akinek a szólító hangját hallotta, aludt.

Az alak homlokának magasságában fényes vörös pont égett. Apu másodpercek alatt próbálta értelmezni és felfogni a látványt. Az áramelosztó piros jelzőfénye nem lehetett, mert az a padlón volt. Ez a vörös fényforrás tényleg az alak homlokán világított. A következő pillanatban apu mozdult volna az ágya mellett, biztonság érdekében tartott vadászkésért, de akkor hirtelen egy megnyugtató érzés járta át, és ez villant be a gondolataiba: Arra semmi szükség!

Ezután apu egyszerűen csak elaludt. Másnap reggel, azt is mesélte, hogy akkora energiát és fittséget érzett, amit már nagyon régen nem. Nem fájt sem a gyomra, sem a dereka, sem a gerince, fel volt frissülve, pörgött, jó kedve volt. Így indult el horgászni egyet. Aztán a nap folyamán lassan elcsitult benne ez a kicsattanó energia, utána viszont nagyon pocsékul kezdte érezni magát. Borzasztó fáradtság tört rá, dekoncentrált lett, egyfolytában bénázott horgászás közben. Tipikusan úgy reagált a szervezete, ahogyan egy ilyen energiabomba után szokott az embernek. Az energiaszint különbségek pontosan így viselik meg az embert. Kap egy magas forrásból egy jó nagy löketet, aztán ahogy beépül a sejtjeibe és a lelkébe, és visszakerül a maga megszokott harmadik dimenziós, emberi szintjére, kellemetlen érzés a különbséget megtapasztalni.

Én személy szerint nagyon fellelkesedtem apu esete után. Hatalmas visszaigazolás volt ez nekem, és nagyon boldog voltam, ráadásul anyu is vissza tudta igazolni, hogy előtte egy héttel lényegében elmondtam, hogy apuval ez fog történni, hogy találkozik velük. Igaz, hogy más formában láttam a jelenetet, hiszen a földi, emberi szűrőmön keresztül úgy jön át egy információ, hogy emberi, anyagi szinten felfogjam, amit látok, de megtörtént. Két testvérem ekkor csodálkozott el igazán ezen az egészen, pedig már sokszor hallották tőlem, hogy ezekről a dolgokról beszélek. Ezek után először tudtam erről beszélni apuval is, de még így is csak "erősen hajlott" affelé, hogy higgyen nekem. Bár mindent nem tudtam neki elmondani. Én még így is furcsán éreztem magamban, hogy ezekről beszélek neki.

Az arc nélküli "ember"

Szeretnék előmerészkedni még egy furcsasággal...

A 2000-es évben kezdődtek a látomások. Én annak nevezem ezeket, mivel később kiderült, hogy tényleg azok voltak. Olyan erős érzelmek kavarogtak bennem akkoriban, hogy szerintem valahogyan képpé formálódtak bennem, és egy olyan személyt mutattak meg, akiről úgy gondoltam, csak kitaláltam. Olyan volt, mintha borzasztóan hiányozna valaki, akiről igazából azt sem tudod, hogy kicsoda, és még életedben nem láttad, még sosem találkoztatok, legbelül pedig leginkább csak reméled, hogy létezik valahol. Nem volt valami jó érzés tizenöt-tizenhat évesen ezt végigélni, és nem is igazán értettem, miért van ez velem.

Egy nagyon egyedi külsővel bíró valakinek a képét láttam, egy olyan emberét, akinek az arca helyett csak egy elmosódó massza jelent meg állandóan, tehát az arcát valamiért sosem láthattam. Annyit viszont tökéletesen és tisztán, hogy az illető férfinak kreol bőre van, és hosszú, fekete haja, amit hátrakötve visel, továbbá annyira erősen kiugró arccsonttal rendelkezett, amilyennel még hasonlóval se találkoztam soha, sehol máshol! (Ekkoriban, mivel szerettem volna tudni, hogy ki az, akit látok, sokszor próbáltam utánakeresgélni a neten is, legalább hogy megtudjam, melyik ázsiai, vagy dél-amerikai népcsoporthoz tartozhat, de egyszerűen egyiknél sem éreztem azt, hogy közéjük való. Még a mongolokénál is jóval erősebben kiugró járomcsont tartozott az archoz. Ezidőtájt rengeteg ilyen arcot is rajzoltam, mert mindig megpróbáltam lerajzolni. Újra és újra. Látni szerettem volna arccal együtt.)

Volt egy álmom is, ami nem állt semmi másból, csak abból, hogy magam előtt látom a férfit a nagyon széles arccal, ami ábrázatot nem mutatott, mert ugyanaz az elmosódott massza volt a helyén, a haja hátrakötve, ő maga pedig egy fekete színű pólóban volt. Ezután ébredtem fel teljesen értetlenül, de az álmot elraktároztam magamban.

Aztán 2001.06.01.-jén Budapesten jártam apukámmal, az Oktogon felé igyekeztünk gyalog. Lehajtott fejjel mentem apu mellett, mélyen a gondolataimba merülve, ahogy akkoriban általában mindig tettem.

Egyszer csak elsétáltam valaki mellett, akire fél szemmel csak azért figyeltem fel, mert láttam, hogy szép kreol bőre van, és ezt le is tudtam volna ennyiben. Még csak föl sem akartam emelni a fejem. Amikor azonban azt láttam, hogy az illető fölemeli a kezét és meghúzkodja a lófarokba fogott haját, mellbe ütött a gondolat, hogy ezt azért kíváncsiságból megnézném magamnak, hiszen nem csak barna bőrű, hanem még a haja is hosszú, ráadásul fekete pólóban volt, és ugye mindezek az én arc nélküli emberemre emlékeztettek. Valamint külön érdekes volt, hogy abban a pillanatban, amikor mellé értem, elfogott egy olyan érzés is, anélkül, hogy láttam volna kiféle-miféle, száz-százalékosan biztosan éreztem, hogy valahonnan nagyon messziről, külföldről származik!!!

Ezek után meg kellett, hogy forduljak, de nem igazán mertem már, ugyanis közben elhaladtunk mellette, és milyen dolog lett volna már, hogy megyek az utcán, és megfordulok, hogy megbámuljak valakit? Ez igencsak ellenkezett a személyiségemmel. Miközben ijedten hezitáltam magamban, hogy mit csináljak, merjek-e, ne merjek megfordulni és megnézni, odalépett hozzánk egy idősebb férfi, aki koldusnak elég jól öltözött volt, mégis pénzt akart kunyerálni. Apu felháborodott, és elzavarta, miközben dohogott magában, hogy már az ilyenek is koldulnak... Nekem viszont éppen kapóra jött, hogy ezzel az ürüggyel forduljak hátra, mintha csak én is egy utolsó, fölháborodott pillantást akarnék vetni a jól öltözött koldusra.

Megfordultam végre, és amit láttam, attól azt hittem összeesek. Szakasztott ugyanazt a nagyon széles járomcsontú arcformát láttam magam előtt, de totál teljesen ugyanazt, (annyiszor láttam azt a jellegzetes formát, hogy abszolút rögtön ráismertem), mint amilyen az arctalan embermasszáé volt, immár arccal. Nyílegyenesen az én szemembe bámult, konkrétan farkasszemet néztünk.

Mintha csak arra várt volna, hogy megforduljak. De most komolyan, megfordulok, és éppen engem bámul mereven az utcai forgatagban egy csomó más ember között? Nem túlzok, hogy a durván kiszögellő arcforma mellett is a legszebb ázsiai jellegű férfi arcot láttam.

Másik sajátossága volt, a nagyon magas homlok, ami tökéletes szinkronban volt a lehetetlenül széles arcával, ráadásul a szemöldöke irtó magasan csúcsosodott fölfelé (- és a bal szemöldöke magasabb hegyben végződött, mint a jobb). Az ember azt mondaná rá, ha nem látta volna az összképet a saját szemével, hogy ilyen egyszerűen nem létezik, de mégis, és a maga egyediségében szép volt!

Ugyan nagy sárga üvegű napszemüveget viselt, de jól láttam mögötte a szemét. Egyáltalán nem keskeny és vágott volt a szeme, inkább nagyok és mandulaformájúak.

Az az erős érzés tört rám, ahogy néztük egymást, hogy tudja, amit gondolok, amitől tök zavarba jöttem hirtelen, és olyasmit mondtam neki magamban: hogy, na majd találkozunk... Azzal elfordultam, és elhagytuk. Hamarosan le is kanyarodtunk az utcán, aztán soha többet nem láttam viszont. (Eddig, legalábbis.)

Sokáig és nagyon sokat gondolkodtam a jeleneten, magán a szituáción. Azon, hogy vajon miért csak nézett rám rezzenéstelenül, és ha tényleg tudta, mit gondolok, és belém látott, vajon miért nem hallottam magamban, telepatikusan, amit mond. Aztán arra jutottam, hogy hiába volt bennem őrült hiányérzet, meg vágy arra, hogy találkozzunk, az igazság, hogy egyben meg is ijedtem tőle. Azt hiszem, ha a fejemben hallottam volna a hangját, tényleg még jobban megrémültem volna, valamint mit kezdett volna velem, főleg, hogy apukám ott volt, ráadásul akkor én még csak tizenhat éves voltam, tele zavaros érzésekkel, félig gyerekként. A korából ítélve ő talán huszonöt lehetett, de a magas homlokán volt valami, amitől viszont olyan hatást keltett, hogy már nagyon öreg, illetve sokat szenvedett, sokat tapasztalt valaki.

Arra kellett, hogy jussak, az még nem a megfelelő idő és hely volt arra, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Ha elfogadom azt a tényt, hogy semmi sem véletlen, és minden, ami körülvesz valakit egy adott pillanatban, üzenetet hordozhat odaátról, ami megmutathatja a helyes utat, és választ adhat kérdésekre, amikre szeretnénk kapni, figyelembe kell vennem, hogy a csuklóján látott karóra is arra akart nekem utalni, hogy az idő még nem érkezett el. (Főleg, hogy a legtöbb ember a karóráját a bal csuklóján hordja, neki viszont pont a jobbon volt, azon az oldalon, ahol elsétáltam mellette.)

Hogy igazán őszinte legyek, az idő folyamán később egyre erősebben volt olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy mi van, ha nem is volt ember...  Valóban, léteznek furcsa arcú emberek, és nem földönkívüliek, de Ő egyszerűen úgy nézett ki, hogy bárki vicc nélkül megkockáztatná, hogy nem földi ember, plusz megerősít ebben az is, hogy mikor mellé értem, pontosan éreztem felőle áradni a "külföldiséget", ÚGY HOGY MÉG RÁ SEM NÉZTEM. Ez így hülyén hangzik, mégis csak így tudom ezt megfogalmazni. Honnan jutna ilyesmi az eszembe ilyen határozott gondolat formájában, ha nem kifejezetten lényeges ez, és nem ennyire erősen sugárzik valakiből? Az ember nem szokta kiszúrni az utcán, hogy te meg te nem vagy magyar, max. az öltözéke alapján, de arról akkor is egy külső tényező árulkodik, nem pedig egy belső tényező!!!

Be kell hogy valljam, ez a történet már tizenöt éves, de én felnőtt fejjel még mindig nem felejtettem el, és még mindig várom, hogy elérkezzen az a bizonyos idő, és habár meredekül hangzik, az utóbbi pár évben már teljesen biztossá váltam abban, hogy az arc nélküli emberem, aki arcot kapott később, nem igazán ember. Akár bolond vagyok, akár nem, nem is tudom máshogy magyarázni ezt az egészet, kezdve azzal, amikor el kezdtem Őt látni magamban.

Mivel nagyon foglalkoztatott ennek a lehetősége (hogy ő egy földönkívüli személy), megírtam levélben ezt a történetet egy ismertebb illetőnek, aki erősebben érez nem földi dolgokat, utat mutathat, és tanácsot adhat lelki problémákban (Nem TV-ben szereplő röhejes "teddakezedaképernyőre" kamu sztárlélekgyógyász, hanem egy normális és csendes valaki) és ő megerősített benne, hogy valóban nem a Földről származik, és lényegében, minden kérdést, amit feltettem neki, az egyben a saját válaszom is volt magamnak. Néha bármilyen elképesztő is az igazság, az ember lelke belül mindig érzi azt, és már jóval előbb megsúgja neked, mielőtt bárkit megkérdeznél...

Rejtett üzenet - Támadás a médián keresztül

Az összeesküvés elméleteket nem alaptalanul gyártják. Egy nagyon érdekes és figyelemfelkeltő videót mutatok. Azonban nem csak ezekben hintik el a rejtett jelzéseiket, valójában az egész médiában nagy agymosás folyik. Nem árt, ha az ember résen van, és persze nem hagyja beszippantani magát. Ezt érdemes megnézni, mert tényleg döbbenetes és nagyon durva...

Piros pirula projekt - Az üzenet

Nézzetek be hozzájuk, ha további igazságokra vagytok kíváncsiak:

http://pirospirula.blogspot.hu/