Túlzottan kíváncsi szellemek

Anyukámmal nem történt túlzottan sok megmagyarázhatatlan eset, mindössze egyszer mesélt egy különös élményéről, és meg kell, hogy mondjam, örülök, hogy velem ilyen sohasem történt.

Egyik este, mikor már kezdett elaludni, valamiért felriadt, és kinyitotta a szemét. Abban a pillanatban, a másodperc töredékéig azt látta, hogy a sötétben egy torzonborz kinézetű férfi arca bámul közvetlen közelről az övébe. Olyan nagy hajú, szakállas fazon. Anyu úgy megijedt, hogy felkiáltott, amire apu is felébredt, és hát nem tudták mire vélni a dolgot. Határozottan nem lehetett álom, hiszen éppen azután tűnt föl a szőrös arc, miután anyu hirtelen felriadt. Erről az estéről másnap reggel apu azt mesélte, hogy ő ugyan nem látott semmit, viszont hallotta, hogy a szekrény tetején valamelyik dísz súrlódva elmozdult. Emlékszem, még oda is mentünk, és apu megfogta az egyik mécsestartót, és azt huzigálva mutatta nekünk: Éppen ezt a hangot hallotta.

Érdekes módja ez a szellemeknek a kíváncsiskodáshoz, és fölöttébb furcsa, hogy a napokban egyik kolléganőm majdhogynem ugyanezt mesélte el nekem, az pedig ráadásul vele történt meg, néhány évvel ezelőtt.

Miután nagymamája meghalt, a párjával beköltözött a lakásába. Egyik éjjel aztán ugyanígy riadt föl álmából, és egy ismerős arcot látott közelről fölé hajolni. Borzasztóan megijedt tőle. Mivel kolléganőmnek  itt határozottan volt olyan érzése is, hogy nagymamája velük van, biztos volt benne, hogy őt látta, aki még hasonlított is az egyik régi fényképen szereplő önmagára: Ugyanaz a hátrakötött haj, karakán, férfias külső, és enyhén szögletes arc. Egyik barátnőjével úgy vélték, a nagymama azért jött, hogy megnézze, ki van a lakásában, ezért kolléganőm gondolatban megnyugtatta, hogy nem más, csak ő lakik ott, és semmi baj nincsen.

Soha többé nem történt ezután ilyesmi.

A szakállas figuráról mi sem tudtuk meg soha, hogy ki lehetett, és miért pont anyuval akart farkasszemet nézni (mert az sem véletlen, hogy kit választanak ilyenkor), de többet ő sem jelentkezett.

Ha bárkivel megesne hasonló, illetve látna bolyongó lelket, mindenek előtt az a legfontosabb, hogy segítsünk neki békében "haza menni". Hívjunk angyalokat, hogy kísérjék el, hiszen maguktól ők képtelenek a végleges eltávozásra.

Ősi idegenek - A visszatérés /dokumentumfilm/

Ősi idegenek - A visszatérés

Egy nagyon érdekes dokumentumfilm, érdemes megnézni! 

- Hogyan zajlott le az 1942-es Los Angeles-i csata, amelyben egy millióan látták az égi tűzharcot egy azonosítatlan repülő tárgy ellen? (Eredeti fotó jobbra)

- Roswell

- A II. világháborúban felbukkant rejtélyes Foo fighter-ek.

- Mi történne akkor, ha "holnap" megjelennének az idegenek? Hogyan reagálna rá a világ, a kormányok és az egyház?

https://www.youtube.com/watch?v=AZo3ZW2w4yU

Amikor a gyermektestbe bújt ellenségeddel találkozol...

Amikor a Benczúr utcában laktunk, én még csak körülbelül két éves lehettem, és a következő eset mégis mélyen és élénken megmaradt bennem, annak ellenére, hogy akkor még nagyon kicsi voltam. (Tévedés ne essék, nekem nincs szuper memóriám, csupán egy pár kitörölhetetlen emlékem van, amik éppen ennél fogva figyelmet követelnek.)

Csak sok évvel később tudtam meg, hogy az illető anyukával egy kórteremben volt anyu a szülészeten, amikor én készülődtem megszületni, ezért ismerték egymást, de a kapcsolatot nem tartották különösebben, csupán amikor nagy ritkán összefutottak az utcán, akkor beszélgettek el. A másik anyukának fia született, majdnem ugyanakkor, amikor én.

A legelső alkalommal, miután "megszülettünk", akkor találkoztam szembe a velem egyidős kisfiúval, amikor aznap az anyukájával éppen arra járt, és talán megbeszélés szerint, be is köszöntek hozzánk a Benczúr utcai otthonunkba. A lakásunk ott a földszinten volt, tehát, amikor kiléptünk onnan, rögtön a ház udvarán voltunk, ahol, emlékszem, volt homokozó, meg egy nagy fa is.

Tisztán megmaradt bennem a jelent: anyu kihozott a homokozóhoz, ahol a másik oldalon a másik anyuka állt a kisgyerekkel. A homokozó választott el minket egymástól, mintha egy tó két egymással szemben lévő partján álltunk volna.

Az anyukák mosolyogva figyeltek minket, ahogy néztük egymást, talán olyasmiket is mondtak, hogy "nézd csak, ott van Sz., illetve Máté..." Mi egy hang nélkül bámultunk egymásra, és ekkor tört föl bennem egy fölöttébb furcsa érzés, ami miatt erősen megragadhatott bennem a jelenet. Életemben talán ekkor éreztem magam először iszonyatosan kellemetlenül, és szorongónak, hogy legszívesebben elbujdostam volna, vagy legalább eltakartam volna az arcom, azonban olyan volt, mintha lebénultam volna. Mintha borzasztóan szégyelltem is volna magam, miközben szó szerint éreztem abból a kisfiúból áradni felém az ellenszenvet és a megvetést.

Elég nevetségesen hangzik, hogy kisgyerekek ilyesmit lennének képesek érezni egymás iránt, főleg két évesen, mégis így volt és megtörtént, legalábbis én ezt éltem meg. Elmondhatom, hogy egy életre belém vésődött az a pillanat.

Később ugyanabba az iskolába kerültünk, de a fiú nem az én osztályomba járt. Külön tornaórákon, sok évvel később találkoztam vele össze legközelebb, hét-nyolc éves korunkban, mivel nagyon szerettem a testnevelést, és balszerencsémre ő is. Csak halványan volt ismerős nekem a fiú, de első reakcióm az volt, hogy tartottam tőle, és nem örültem neki, hogy ő is részt vesz a külön tornán. (Máténak hívták, és anyu is megerősítette, hogy ő az a fiú.) Egyszerűen rontotta a jelenléte a felhőtlen, nyugodt légkört. Fogalmam sincs, ő felismert-e, vagy bármit tudott volna-e rólam, ami egy esetleges előző életünkből maradt vissza rossz emlékként, de hamar nyilvánvalóvá tette, hogy nem kedvel engem. Folyton csúfolódott rajtam, meg egyéb módon bántott meg szavakkal, és amikor kidobóst játszottunk és csapatot kellett választani, mindig vagy szándékosan mellőzött engem, vagy hangos megjegyzéseket tett, miszerint nem akar velem lenni, vagy hogy béna vagyok (aminek az ellenkezőjét bebizonyítottam), továbbá a labdát is mindig olyan erővel vágta hozzám, direkt, hogy fájjon.

Aztán, amikor már nem volt több külön torna, többet nem találkoztam vele, és az életben ezek után már máshol sem keresztezték egymást az útjaink.

Nyilván egy ember a másik számára vagy rokonszenves, vagy valamiért nem az. Ám hogy két kisgyereknél miként alakulhat ki a szimpátia, avagy annak ellentéte, amikor először találkoznak, úgy, hogy semmiféle előzménye nem volt a vélemény kialakulásának, főleg,  ha azelőtt kapcsolat sem volt köztük, az tényleg nagy rejtély. (És ráadásul, hangsúlyozom, itt kisgyerekekről volt szó!)

De mivel lehetne ezt megmagyarázni, ha nem azzal, hogy az ember előző életeiben már találkozott azokkal a személyekkel akikkel az adott jelenlegi életében összekerül valamilyen okból a sors által? Van úgy, hogy ok nélkül érez valamit az ember egy másik emberrel kapcsolatban, és talán sokszor nem is érti, hogy miért érezheti azt. Hát pont azért, mert ok nélkül soha semmi sincs!

Való igaz, hogy a gyerekek között jellemző, ha egy fiúnak tetszik egy lány, azt általában úgy adja tudtára a szerencsétlennek, hogy piszkálja, meghúzza a haját, hergeli, vagy egyéb módon bántja esetleg, csakhogy ez nem az a szituáció volt. Hiszen a legelső szembesüléskor is, és azt követően is, minden alkalommal éreztem a köztünk feszülő ellentétet.

Biztos vagyok benne, hogy Mátéval valami igen kellemetlen dolog húzódott közöttünk a régmúltban, amire a lelkünk nagyon is emlékezett. Számomra ez is csak azt bizonyítja, hogy igenis van reinkarnáció, illetve, hogy az ember több életet is leélt már!

Ha tovább elemezgetem a helyzetet, természetesen az sem véletlen, hogy ugyanabban a szülőszobában születtünk, kis eltéréssel majdnem egyszerre. Ez vajon utalhat arra, hogy annak idején egyszerre haltunk meg...? Mindenesetre, a közös karmánk nem volt annyira súlyos, tekintve, hogy megúsztam néhány gyerekes gonoszkodással, bár az átélt érzések ezalatt nem igazán voltak gyereknek valóak...

Vannak párhuzamos valóságok? - "Meg nem történt", mégis berögzült emlékek

Az előző, "A mosolygók"-ban, írt gondolatot folytatnám a különös régi, gyerekkori emlékekről,

amelyek egyébként semmitmondóak is lehetnének, valamiért azonban mégsem azok. Olykor olyan dolgokra emlékszünk az életünkből, ami teljesen hétköznapi. A bökkenő csak az, hogy a bizonyos emlék abból a korunkból származik, amire az ember normál esetben már csak nagyon ködösen, alig-alig emlékszik vissza. Mondjuk 2-3 éves korából. És mivel nem köthető hozzá különösebben jelentős esemény, erősen elgondolkodtató: Akkor vajon mégis, hogyan lehetséges az, hogy ott van a fejünkben, méghozzá teljesen élénken, minden mozzanat?

Egyszer hallottam egy olyan elméletet, miszerint párhuzamos valóságok léteznek, azaz egy időben egyszerre több dimenzióban is ott vagyunk. Ez nem sci-fi, hanem a modern fizika egyik elmélete, amit egyre több szakember is elismer már. Eljátszottam a gondolattal, mi van akkor, ha azokban a bizonyos emlék pillanatokban valahogy összeolvadtam egy-egy más dimenzióbeli énemmel, és a jelenség hatására az adott történés sokkal erősebben és intenzívebben maradt meg bennem.

Nekem több olyan is van kisgyerekkoromból, amire határozottan és élénken emlékszem, pedig azok elvileg nem történhettek meg, és álmok sem voltak, hiszen az álmokat igen csak külön lehet választani a valósan megtörtént eseményektől, legalábbis nekem soha életemben nem volt olyan problémám, hogy ne tudtam volna azokat megkülönböztetni.

Ilyen például az, amikor egy alkalommal kiskoromban egyedül voltam a szobában, és egy rózsaszínű műanyag zsiráfot fogtam a kezemben. Magam sem tudom miféle ötlettől vezérelve, de felmásztam vele a díványra, és egyszer csak bedobtam a szekrény és a fal közti sötét térbe. Körülbelül három éves lehettem. A kérdésem: Miért emlékszem erre a jelentéktelen dologra úgy, mintha csak tegnap történt volna? Sőt, még az is tisztán bennem van, hogy később, amikor költöztünk és anyuék elmozgattak minden bútort a lakásban, én ott álltam és vártam, hogy elhúzzák azt a szekrényt és újra a kezembe vehessem azt a zsiráfot. Igen ám, csak hogy a szekrény mögött nem volt semmi más a pormacskákon kívül, és amikor elmondtam anyuéknak, mit keresek, aminek ott kellett volna lennie, azt a választ kaptam, hogy nekem sosem volt ilyen rózsaszín műanyag zsiráfom. Akkor sem értettem a helyzetet, és most sem értem mi lehetett ez.

A következő emlékem még inkább megdöbbent, ha felidézem magamban, mert ez még korábbról származik. Ez talán tényleg csak álom lehetett, de ha figyelembe vesszük azt a feltevést, hogy az ember lélekutazásokat tesz álmában, akár más dimenziókba is, akkor megint csak valami izgalmas dolog állhat a háttérben. Emlékszik egyébként valaki olyan álmára, amit mondjuk 2-3 évesen álmodott? Nekem ez ilyen volt, ha egyáltalán tényleg álom volt. Arra emlékszem, de teljesen határozottan és tisztán, hogy kinyitottam a szemem és az akkori lakásunk szobájában voltam, égett a villany és ment a TV (igazi régi, nagy retro televízió). Én egy bölcsőben feküdtem, ami nagyon nagynak tűnt onnan a belsejéből, a hatalmas fehér dunyha alól, de ha már bölcső volt (amit döbbenetes módon felismertem, tehát valahogy teljesen tudatos voltam annak dacára, hogy kisbaba voltam), nem is dunyha, hanem pólya lehetett. Igen, ez így elég hihetetlennek hangzik, mégis így élnek bennem az akkori képek és pillanatnyi gondolatok, érzések. Emlékszem, hogy iszonyatosan melegem volt, és nehezen kaptam levegőt, mintha megfojtana a pólya, amibe szorosan be vagyok bugyolálva. Anyu a bölcső mellett volt és ringatott, én pedig kiláttam belőle az ágyra, ahol apu feküdt a homlokán borogatással. Tudtam, hogy lázas beteg és nagyon sajnáltam.

Itt szakadt vége ennek a kép pillanatnak. A tény, hogy sosem volt bölcsőnk, és hogy akkor "álmodtam", amikor még az Izabella utcai lakásunkban laktunk, ahol is én max. 4 éves koromig laktam, elég furcsává teszi ezt a sztorit. Főleg, hogy abszolút élénk és élethű az egész, így visszagondolva. Kristálytisztán érzékeltem a külvilágot, minden egyes érzékszervemmel, amelyekhez még a saját, belső érzéseim is hozzáadódtak. Ez tényleg hihetetlen. Ezért mondanám azt, hogy ez nem lehetett álom, már csak azért sem, mert az is tisztán megmaradt bennem, hogy amikor ott találtam magam a bölcsőben, meglepődtem a szituáción. Ha belegondolok már az is hátborzongató tulajdonképpen, hogy ekkora kicsi gyerekként ennyire tudatosan gondolkodtam és éltem meg azt a néhány pillanatot. Na, erre vajon mi lehetne a magyarázat? Tegyük fel, hogy megtörtént, hogy arra a pillanatra valóban átlendültem valamiért egy párhuzamos síkra, ahol összeolvadtam az ottani önmagammal, és így ott élénk részese lehettem az éppen ott zajló eseménynek. Akkor sem értem azonban, hogy hogyan lehettem ennyire tudatomnál, hogy amellett, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem magam, eltöprengjek a szituáción, és borzasztóan sajnálni kezdjem aput, amiért beteg. Egy kisbaba fölfogja, ha valamelyik családtagja beteg? Nyilván érzi, mert a kisbabák állítólag nagyon sok mindent megértenek és megéreznek, és olyanokat is képesek még meglátni, amit a felnőtt már nem. De hogy ilyen, úgymond, éretten reagáljon a környezetére...

Egy harmadik hasonló emlékem is van, amit akárhányszor felidéztem magamban, mindig nagyon elszomorított. Ez most az a kategória, amikor jelentősebb eseményhez volt köthető az emlék, és egy rossz érzéshez, mégis van a történetben valami fura görbület. Időnként, amikor eszembe jutott, elmeséltem anyunak, talán azért többször, mert a kapott válasz ellenére nem értettem, hogy történhetett máshogy, ami történt, ha egyszer én amúgy emlékszem:

Egyszer régen valami erdei kiránduláson vettünk részt a rokonokkal. Gombákat szedtünk, és valaki egy akkora gombát talált, hogy a többiek körül állták és hangosan álmélkodtak rajta, hogy "nahát, mint egy tányértalp...". Én is meg akartam nézni, próbáltam közéjük furakodni, de nem engedtek, ezért én nem nézhettem meg, ami rosszul esett. A kirándulás végén, amikor mindenki szállt föl az erdő szélén álló buszra, én maradtam legutolsónak, mert nem mertem a meredek füves lejtőn egyedül lemenni. Már mindenki fölszállt a járműre, be is indította már a sofőr a busz motorját, holott én még mindig ott toporogtam, immár teljesen magamra hagyva a lejtő tetején, és nem értettem, anyu miért nem foglalkozott velem, és miért nem vette észre, hogy nem szálltam fel velük a buszra. Végül egy fiatal srác ugrott le a buszról és szaladt el értem, fölemelt és felvitt a buszra. Sokáig nagyon bántott, amiért ezen a kiránduláson ennyire mellőzve voltam. Amikor azonban évekkel később elmeséltem anyunak és kérdőre vontam, hogy miért nem törődött azzal, hogy én majdnem ott maradtam, az volt a válasza, hogy igen, tényleg voltunk egy ilyen kiránduláson, de olyan nem történhetett meg, hogy majdnem elhagytak, különben sem csinálna ilyet soha, hogy engem valahol otthagy. Az a helyzet, hogy anyu tényleg sosem tett volna ilyet, amivel tisztában is voltam, tehát ez azt jelentette, hogy "nálam hibádzott" valami, de nagyon nagyon...

A negyedik emlékem viszont a legkiakasztóbb, lévén, hogy akkoriban még meg sem születtem. Őrzök a fejemben egy olyan emléket, hogy anyu meg apu kirándulni vannak egy olyan helyen, ahol régi szürke várromok vannak. Megálltak egy ugyanilyen szürke kövekből álló kút mellett. Emlékszem, hogy ott voltam velük, és hogy belehajoltam a kútba, hogy megnézzem, mi van odalent. Láttam a kút belsejében a sötétet. Aztán évekkel később, amikor nézegettem anyuék régi fényképeit, megtaláltam az ismerős szürke várromnál készült kirándulós képeket is, köztük azt is, amin a kút szerepel. Mivel a képen szereplő kút le volt fedve egy nehéz kőlappal, kíváncsi lettem, miért emlékeztem úgy, hogy én beleláttam a kútba. Elmondtam anyunak, hogy erre a kirándulásra én is emlékszem, mire az volt a meglepett válasz, hogy az nem lehet, mert még azelőtt jártak ott apuval, mielőtt mi megszülettünk volna a testvéreimmel. Erre pedig én lepődtem meg nagyon, mert ez erősen arra akart következtetni, hogy nem igazán emberi testben voltam ott jelen, hanem még szellem alakban, de már felkészülve rá, hogy rövidesen megszületek náluk. Legalábbis egyedül ez magyarázná meg, miért hittem azt, hogy én is ott voltam, és hogyan tudtam áthajolni a kút falán.

A mosolygók

Visszatérnék most egy kicsit a velem történt, személyes élményekhez.  Még mindig van néhány
dolog, amiről még nem írtam, köztük olyan is, amit még nem tudom, hogy fogok elmesélni, de előre bocsájtom, hogy ahhoz majd igen csak nagy nyitottság és rugalmas szemlélet lesz szükséges.

Talán már említettem, de hangsúlyozom megint, bármi, ami az emberrel történik, az mindig valami határozott okkal történik! Pláne akkor, ha valaki olyan emléket őriz magában egészen kicsi korából, amire más, egy kívülálló azt mondaná, az teljesen jelentéktelen. Ám ha te benned valamiért igenis, kristálytisztán él az az emlék, akkor amögött mindig van valami fontos, vagy különleges ok. Itt most nem konkrétan azokra a példákra gondolok, hogy van egy emléked arról, hogy a bevásárló áruházban mennyire sírtál, mert nem kaptad meg a plüsskutyát. Igen, erre más valóban azt mondaná, jelentéktelen, mert ilyesmi helyzet mindenkivel megtörténik gyerekkorában, és biztosan mindenkinek számít a fájó emlék. Én most olyan gyerekkori emlékekre gondolok, amik valóban jelentéktelennek tűnnek, mégis élesen él benned a kép és az érzés, mondjuk húsz év után is. Mondjuk valami olyasmi, hogy álltál egy kerítés előtt, nem történt semmi, csak annyi, hogy nézted. Nézted, és közben volt benned valami furcsa, leírhatatlan érzés. És a kettő együtt valahogy összeadódott, és megmaradt benned a pillanat. Ha hasonló megtörtént már valakivel, az tudja, miről beszélek. Ott szinte biztosan nem csak a kerítést figyelted - csak hogy a példánál maradjak -, hanem pontosan megéreztél valamit ott és akkor. Az a helyzet, hogy velem több ilyen is történt, és nagyon sokat törtem a fejem, elemezgettem magamban, hogy mi is történhet ilyen helyzetekben. Miért van az, hogy az ember bizonyos "semmit mondó" emlékképeket még mindig ilyen intenzíven őriz magában? Meglátsz valakit kisgyerekként, és nem bírod elfelejteni, érzel valamit, és nem bírod elfelejteni. Ez mind, mind a saját bizonyítékod arra, hogy az emlékek a lélekben raktározódnak el, és időnként valami külső történés a felszínre hozza benned, illetve, hogy a lélek utazik téren és időn át.

Ez az eset - ami még a mai napig mélyen elgondolkodtat-, fogalmam sincs, hogy ténylegesen mit akart jelezni, vagy miféle üzenetet hordozott, de mindenesetre nagyon figyelemfelkeltő. Egy rendkívül szokatlan jelentnek voltam ugyanis tanúja.

8-9 éves lehettem, amikor anyuékkal beültünk egy gyorsétterembe. Apuval és a tesóimmal leültünk egy üres asztalhoz, amíg anyu elment rendelni. Ahogy ott ültünk, egyszer csak felfigyeltem egy kisebb ember csoportra, ami közvetlenül mellettünk tömörült az üres asztaloknál, és persze senki sem figyelt rájuk, egyedül én, mintha egyszerűen odavonzotta volna a tekintetemet! És nem csak simán odavonzotta, figyelni kezdtem ezt a csoportot, mert egész megmagyarázhatatlan módon érdekeltek. Valamiért nagyon érdekesnek találtam őket.

Körülbelül tízen lehettek, és nem is igazán az asztalnál ültek, hanem inkább mellette (!) csoportosultak, többen leginkább csak ott álltak, és  mind konkrétan arra az illetőre figyeltek, akit közrefogtak. Igen feltűnő módon mindegyikük fiatal, magas és helyes pasi volt, egyforma rövid, barna hajjal, és emlékszem, azon még külön elcsodálkoztam, hogy annyira egyformának tűntek, mintha egymás klónjai lettek volna.

Az igazán furcsa és szembetűnő volt velük kapcsolatban, hogy nem beszéltek, egyikük sem (!) csak mosolyogtak. (De hosszú perceken keresztül, mialatt figyeltem őket!!!) Mindegyik mosolygott és úgy nézték a középen ülő srácot, mintha egyetlen szó kimondása nélkül viccet mesélt volna nekik, legalábbis teljesen ez volt a benyomásom.

Ez a középen ülő srác is mosolygott, miközben maga elé bámult. (Ami megint csak furcsán nézett ki.) Tehát az egész jelenet valahogy úgy nézett ki, mintha egy csoportnyi nagyon helyes gyépés, huszonéves pasi percekig csak mosolygott volna a középen ülő szintén mosolygó társukra, anélkül, hogy egy szót is kimondtak volna ezalatt az idő alatt!!! Ő azonban nem pusztán csak ült, és mosolygott, hanem tényleg azt a hatást keltette, mintha a maga elé bámulás közben összpontosított volna valamire. És mivel nem valószínű, hogy autistákról volt szó, a szitut inkább úgy tudnám lefordítani, hogy teljesen olyan volt, mintha a középső srác éppen telepatikusan kommunikált volna a többivel.

A szememet alig bírtam levenni róluk, főleg a középső srácról, akihez nagyon furcsa módon, nyolc évesen egyre erősebb vonzalmat kezdtem érezni, ott apu meg tesómék mellett, ami miatt egyben el is kezdtem kellemetlenül érezni magam, sőt, még egy kicsit meg is ijedtem, mert nem értettem, mi az amit látok, és miért érzem hirtelen, amit érzek.

Megpróbáltam nem odafigyelni a furán némán egymásra mosolygó srácokra, akik közül a középen ülő amúgy feltűnően a leghelyesebb is volt, és a legszebb mosolyú, ezért elfordultam, és úgy tettem, mintha nem érdekelnének. Már csak azért is, mert féltem, hogy apu észreveszi a zavaromat, vagy netán azt, hogy őket figyelem.

Amikor azonban nem bírtam ki, és megint odanéztem, már nem voltak sehol sem, mintha sosem lettek volna ott, éppen én mellettem... Mintha szándékosan oda csoportosultak volna, csak azért, hogy lássam őket, és megfigyeljem, különösen azt a srácot a széles mosolyával, akire a társai fókuszáltak, ezzel is felé irányítva a figyelmemet. Mondanom sem kell, hogy a fura fiúk mellett az asztalon semmiféle tálca nem volt, végig csak az üres asztal volt mellettük, tehát ez is azt mutatta, hogy nem igazán abból a célból voltak ott, hogy egyenek és igyanak.

Csak nézzük meg a jelenetet külső szemmel, és anélkül, hogy valami fantasztikumot sejtenénk a szituáció mögött: Adott egy csoport feltűnően jó megjelenésű, majdhogynem divatlapból kilépett (szinte egyforma) fiatal férfi, akik körülbelül hat-hét percen keresztül csendben és vigyorogva figyelik egymást, miközben engem, mint nyolc éves kislányt teljesen felkavarnak belülről, és olyan zavarba hoznak, amilyet azelőtt még sosem éreztem. Mi történt ott, és miért? Miért nem foglalkozik velük senki, és miért nem néz rájuk senki? Hiszen nagyon helyes pasikról van szó! A családtagjaim közül, miért egyedül csak én nézem, illetve veszem észre őket?

És most nézzük meg a  jelenetet kevésbé földhöz ragadtan: Ezeket a fiatal férfiakat egyedül csak én láttam, más nem. Miattam gyűltek oda, pontosan a mellettem lévő asztalhoz, hogy megfigyelhessem őket, és elgondolkodhassak a látványon és a szituáción, és felmerülhessen bennem: telepatikusan kommunikáltak egymással. De ami a leglényegesebb talán, hogy nem voltak emberek, csak annak tűntek...

Hangok az űrből

A Nasa felvételein meghallgathatjuk, hogy a naprendszer bolygói miféle hangokat bocsátanak ki magukból! Hallottátok már? Az ember azt gondolná, hogy csak a Föld felől érkezhetnek ilyen hangok, hiszen - úgy gondolják sokan -, csak a Földön van élet, pedig ez nem igaz, bár szerintem nem ettől függ az égitestek hangja. Ezek a kísérteties hangok elektromágneses vibrációként áradnak ki belőlük a világűrbe.

A Marsnak és a Szaturnusznak egészen nyugtalanító, a Naptól kiráz a hideg, és úgy érzed, térdre tudnál borulni a hatalmas ereje előtt, a legkellemesebb azonban nem a Földnek, hanem a Jupiternek van!

A Nap hangja: 

https://www.youtube.com/watch?v=GvMbUxqGuOc

A Merkúr hangja:




https://www.youtube.com/watch?v=qRwNc16hhZU

A Vénusz hangja:




https://www.youtube.com/watch?v=-ewPtH31Xr8

A Föld hangja:



https://www.youtube.com/watch?v=WSrvPdchEUc

A Mars hangja:



https://www.youtube.com/watch?v=PseSJoicfrg

A Jupiter hangja:




https://www.youtube.com/watch?v=oWTC7P1Dprw

A Szaturnusz hangja:



https://www.youtube.com/watch?v=eqCEzNOEUsI

Az Uránusz hangja:




https://www.youtube.com/watch?v=yXfJG1gs3b4

A Neptunusz hangja:



https://www.youtube.com/watch?v=MuODoF16Cck

A Plútó hangja:



https://www.youtube.com/watch?v=4xpR4hyPSlE

A jövőnk tényleg meg van írva

Az, hogy az életünk már előre meg van írva, nem csupán egy mondás. Eleve minden ember úgy
születik, hogy előre kitervelt életútja van, és elvégzendő feladatok sorozata vár rá, amelyeket maga vállalt el, mielőtt megszületett volna.

Egyik legnagyobb létező bizonyítéka ennek az indiai pálmalevelek, amelyeket már több ezer éve őriznek titkos könyvtárakban. Döbbenetes módon több millió ilyen levelet tartanak számon, és mind-mind a világ egy pontján élő ember részletes életét tartalmazza, nevekkel és időpontokkal együtt. Magyarországon Az Indiai Pálmalevél Kéziratok Kutatószövetsége foglalkozik azzal, hogy kutatást indítsanak a megbízó számára saját, a személyes életét leíró pálmalevele után. Amikor megtalálják, megszervezik egy szent emberrel a felolvasását, amely természetesen hindu, vagy tamil nyelven történik, a tolmács pedig lefordítja a jóslatot.

Ha az ember úgy érzi, neki is lehet pálmalevele Indiában, és erős késztetést érez rá, hogy ennek utánajárjon, akkor valószínűleg ez azért van, mert érzi, és tudat alatt tudja, hogy neki is meg van az övé. Ám bátorság is kell ahhoz, hogy az ember szembesüljön egész elkövetkezendő életének történetével, hiszen a pálmalevelekben halálának időpontja is fel van tüntetve. Hátborzongató lehet az is, amikor a tekercset felolvasó szent ember név szerint nevezi meg saját családtagjaidat, jövendőbeli párodat, és gyerekeidet.

Számos ismert magyar ember is felkerestette már pálmalevelét, köztük például Laár András, a L'art pour L'art társulat népszerű tagja.

Mivel mindenkinek meg van a saját, gondosan előre kitervelt életútja, más forrásokból is hozzájuthatunk információkhoz a jövőre nézve. Csupán a tudat alattit kell segítségül hívni hozzá.

Korábban az inga módszerével próbálkoztam én is, de számomra ez nem igazán volt megbízható. Ugyanis az volt a tapasztalatom, hogy az inga mindig abba az irányba kezdett el pörögni, amerre én akartam, hogy pörögjön! Érdekes szembesülés volt ez egyébként az emberi akarat erejével. Anélkül, hogy megmozdítottam volna az ujjamat, az inga még akkor is rögtön irányt változtatott a pörgésben, amikor már éppen túl gyorsan mozgott balra, ahhoz, hogy hirtelen jobbra kezdjen el forogni. Tehát én nem szívesen hagyatkoztam az ingára a kérdésfeltevésben, mert féltem, hogy olyan választ kapok, amit csupán én szerettem volna hallani. Ez mondjuk csak az én tapasztalataimat tükrözi, egy olyan emberét, aki igazán nem is ért hozzá, bár állítólag, manapság az ingák már tényleg nem elég megbízhatóak.

A magukat hirdető jósokat is nagy kétkedés övezi általában, de nem lehet mindegyiket egy kalap alá venni.

Janka beszámolója: Nagypapája már nagyon betegeskedett, ezért édesanyja elment egy jósnőhöz, hogy meg tudja, mire számíthatnak a jövőben. Azt a választ kapta, hogy a nagypapa egy év múlva meg fog halni egy hideg téli napon, de nem marad egyedül, mert egy kis angyal érkezik hozzá, hogy vigyázzon rá. (Ő volt később Janka.) Ahogy telt az idő, nem történt semmi, és az édesanya meg is jegyezte, biztosan csak kitaláció volt az a jóslat a nagypapára nézve. A kijelentését követően, két hétre rá azonban, szóról szóra megtörtént, amit akkor előre látott a jósnő: Egy különösen hideg, téli napon a nagypapa itt hagyta őket.

Egy alkalommal pedig az utcán állította meg egy jósnő Janka édesanyját, és megkérdezte, szeretne-e többet megtudni a kezén lévő "anyajegyről". Ekkor megmondták neki, hogy két-három éven belül külföldre fog menni, és el fog veszíteni egy hozzá közel álló személyt. Ez időn belül a család Horvátországba utazott, miközben a jóslatról az édesanya már el is feledkezett, és észre sem vette, hogy pont ekkorra került kórházba, sajnos, rák gyanújával a nagymama is.

Természetesen magunk is próbálkozhatunk a jóslással, akár otthon is. El kell hinnünk, hogy amilyen kártyalapot kihúzunk, azt a tudat alattink húzta ki, illetve a "felsőbb énünk", akiben ott van a tudás, illetve összes előző életeink emléke. Fontos, hogy mindig a legelsőnek gondolt kártyalapot húzzuk ki, amelyikre rögtön ráesett a választásunk a kérdés feltevése után. A jóskártyáknál nem szabad hosszan hezitálni, hogy vajon melyiket húzzuk ki. Amelyiket először megpillantjuk, hogy azt választanánk, az azért van, mert azt kell választanunk!

A Tarot kártyát (78 lap) az ősi Egyiptomban használták spirituális beavatásoknál. Megkülönböztetjük
benne a Kis Arkánumot, amely 56 lapos, valamint a Nagy Arkánumot, amely a maradék 22 lapot alkotja, beleszámolva a "nulladikat" is, amely a Bolond kártyalapja. Segít a jövő meglátásában, életünk megértésében és problémáink megoldásában. Nekem nagyon beválik, nektek is ajánlom ezt a két oldalt, nagyon jók:

http://onmegvalositas.hu/tarot/tarot.html

http://zsozirisz.hu/

A cigányoknak már a régi időkben is mágikus erőt tulajdonítottak. hagyomány volt náluk a jóslás, tenyérjóslás is, így a napjainkban is használatos cigány kártya szintén elég népszerű. A kártyalapokon lévő képek könnyebben értelmezhetőek, és az összeolvasásuk is sokkal egyszerűbb, mint a Tarotnál.

A Ji-Csing, ősi kínai jóslás, több mint négyezer éves múltra tekint vissza. Ez a fajta módszer inkább azt mondja el nekünk, mi a helyes és jó követendő út egy probléma megoldásának kapcsán. 64 hexagram segít eligazodnunk a segítség kérés során.

A Lenormand kártya egy XVIII. századi francia jósnőről kapta a nevét, Marie Ann Lenormandról, aki a kor nevezetes személyeinek mondta el a jövendőt, és nem kímélte őket a rossz jóslatoktól sem. 36 lapos a kártyacsomag, és inkább a cigány kártyához hasonlít, mint a Tarothoz. Itt nagyon fontos az adott kártyát környező többi lap, azoktól függően a fő lapnak akár az ellentétét is jelentheti.

Egy jó tanács: A kártyapaklidat tartsd egy laza anyagú kis kendőben, és az a lap legyen legfölül, amit szeretnél az életedbe bevonzani. Ha magányos vagy, érdemes a szerelemmel kapcsolatos lapot a pakli tetején hagynod!

Óriás csontvázak

Még a Bibliában is találunk utalásokat arra, hogy a régi időkben, még a vízözön előtti korban óriás méretű emberek éltek a Földön, akik angyalok, vagy félistenek voltak, és Nefilimnek nevezték őket. A Nefilim héber szó és "leesettet" jelent, mintha arra utalna, hogy az égből esett le, azaz, hogy nem földi eredetű lényekről van szó. Más magyarázat szerint azonban bukottat jelent, célozva szintén arra, hogy ezek az angyalhoz hasonlatos lények az égből a Földre kerültek.

Mózes első könyve szerint:

"1Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, 2 látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiválasztottak maguknak. 3Akkor ezt mondta az ÚR: Ne maradjon lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test. Legyen az életkora százhúsz esztendő. 4Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is –, óriások éltek a földön. Ők voltak az ősidők nagy hírű vitézei"

Zacharia Sitchin (azerbajdzsáni kutató, író), aki tanulmányai során számos nyelvet sajátított el, az óegyiptomit, akkádot, hébert és a sumér egy későbbi változatát, rájött, hogy a nefilim és a sumér anunnaki szó ugyanarra utal, mégpedig, hogy az említett faj az űrből érkezett a Földre, akik aztán létrehozták az emberek első civilizációját.

A sumér történelem szerint az anunnakik a Nibiruról - amely a titokzatos 12. bolygó a naprendszerünkben - érkeztek, amikor nagyjából négyszázötvenezer évvel ezelőtt kellően közel került a Földhöz. Anu volt a Nibiru legfőbb uralkodója, aki csupán felügyelte őket, de a gyarmatosítást két fia, Enki és Enlil kezdte meg. Később az összes anunnaki isteni státuszt kapott az emberek szemében.

Több ezer éven keresztül éltek már a Földön kolóniájukat létrehozva, és amikor belső viszályaik elcsitultak, megkezdhették az aranybányászást, ami miatt tulajdonképpen érkeztek, ugyanis azt saját veszélyben lévő bolygójukon akarták felhasználni.

Egy sumér szöveg szerint azonban az anunnakik nagyon megszenvedték a keserves, kínlódással teli munkát az egész Földön való bányászat során, melyet százezer éven keresztül folytattak, és sokan fel is lázadtak ellene. Ekkor hozták létre a Nagy Anunnaki Gyűlést, amely alatt egyetértettek abban, hogy egy új munkás fajt kell létrehozniuk, amely segítségükre lesz a továbbiakban a számukra létfontosságú arany feltárásában.

Furcsa módon a Bibliában is többesszámban hangzik el:

"...Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá:..."

Léteznek olyan sumér hengeres tekercsek, melyeken anunnakik fiolákkal és üvegcsékkel körülvéve szerepelnek, így a kép leginkább egy laboratóriumhoz hasonlít. A sumér szövegekben az első embert LU.LU.-nak nevezik, ez pedig héberül azt jelenti: Adama (Ádám).

Szerte a világon tártak fel óriási csontvázakat, melyek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy valóban itt jártak valaha a Földön, a sumér történelem szerint pedig, nem csupán szimpla látogatóként.

https://www.youtube.com/watch?v=GM6Whal7N2c

Ufók - városi legenda egy idegen lényről

Rábukkantam egy régi városi legendára is, amit gondoltam, megosztok veletek. Saját magam fordítottam le angolról, ezért előre is elnézést, ha néhol pontatlanságot találtok, de igyekeztem érthetően átírni magyar nyelvre. A városi legendáknak mindig van valami kis valóságalapja, talán ennek is volt, amit kicsit elferdítettek a későbbiek során. Sose lehet tudni. Ezt a fotót a történethez mellékelték.

1972 júniusában egy nő jelent meg a Cedar Senai kórházban, nem volt rajta semmi, csak egy fehér, vér borította ruha. Ez önmagában nem volt meglepő, hiszen ha az embert baleset éri, rögtön elmegy a legközelebbi kórházba. Csakhogy volt két dolog, amitől az embereknek rögtön hánynia kellett, illetve megrémültek, abban a pillanatban, ahogy meglátták őt.

Az első az volt, hogy nem látszott egészen embernek. Úgy nézett ki, mint egy manöken, de a mozdulatai nem voltak olyanok, mint egy normális embernek, nem volt bennük ügyesség és kifinomultság. Az arca hibátlan volt, akár egy próbababáé, azonban nem volt sem szemöldöke, és semmiféle sminket nem viselt. A második pedig, hogy láthatólag egy kisebb állat volt a szájába szorulva, ami természetellenesen feszessé tette az arcát. A vér még mindig spriccelt kifelé belőle a ruhájára, és le a padlóra. Aztán sikerült kihúznia a szájából, félredobta az apró döglött állatot és összeesett.

Attól a pillanattól kezdve egyébként, hogy belépett a kórház bejáratán, tökéletesen nyugodt volt a körülmények ellenére, az arca pedig kifejezéstelen, még mielőtt ellátták és benyugtatózták volna. Az orvosok úgy gondolták, jobb lesz visszatartani addig, míg a hatóságok meg nem érkeznek, és egészen addig semmi ellen sem tiltakozott, még csak nem is beszélt. Nem tudtak belőle kicsikarni semmit, valamint a legtöbben kényelmetlenül érezték magukat, ha több másodperc hosszan néztek a szemébe.

Amikor a biztonság kedvéért megpróbálták szedálni, extrém erővel kezdett védekezni és harcba szállni velük. Ketten fogták le, és tartották vissza az ágyba, hogy ne tudjon fölemelkedni, miközben ugyanaz a kifejezéstelenség ült az ábrázatán. A dulakodásban megfordult és érzelemmentes tekintetével az orvosra nézett, majd valami tőle eddig szokatlant tett. Elmosolyodott. Ahogy így tett, az orvos sokkot kapott, ugyanis a nő szájában nem emberi fogak tűntek fel, hanem a cápáéhoz hasonló tűhegyek sokasága, ráadásul túl hosszúnak tűntek, hogy utána károsodás nélkül zárhassa össze a száját. A doktor néhány pillanatig bámulta, mielőtt meg tudott volna szólalni, majd megkérdezte tőle: "Mi a fene maga?!"

Végigrepesztette a saját nyakát egészen a válláig, egyfolytában az orvost figyelve, még mindig mosolyogva. A hosszú szünetben, amely következett riasztották a biztonságiakat, és már hallani lehetett, ahogy közelednek.

Ahogy meghallotta, hogy jönnek, előre ugrott, és belesüllyesztette a fogait az előtte álló doktor torkába, akár egy jaguár, és hagyta lezuhanni őt a földre. A szerencsétlen orvos levegő után kapkodott, ahogy fuldokolt a saját vérében, ám még mielőtt kilehelte volna a lelkét, a nő még utoljára fölé hajolt és közelről súgta bele a fülébe: "Isten vagyok..."

Az orvos félelemmel teli tekintettel nézett utána, ahogy nyugodtan elsétált, hogy üdvözölje az időközben megérkező biztonsági embereket. Az utolsó látvány a halála előtt az volt, ahogy nézte, hogyan öli meg őket mind, egytől egyig.

Egy másik orvos, aki túlélte az incidenst, úgy nevezte el a nőt, hogy "a kifejezéstelen".

Soha többé sehol nem látták őt újra.

Ufók - Eltérítések, találkozások I.

Már kiskorunk óta vonzott minket az UFO téma. Korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy apukám régen rendszeresen vásárolta az UFO Magazint és a Harmadik szem c. újságot, amelyeket testvéremmel szintén nagy érdeklődéssel olvasgattunk, ám az alábbi élmény, ami apuval történt, az megelőzte ezt az időszakot. Talán ennek hatására kezdte el járatni ezeket a folyóiratokat, habár maga a sci-fi világa mindig is vonzotta.

Ezt a történetet apu mesélte el nekünk később, mivel amikor megesett vele, ő még huszonéves volt, mi pedig még elég kicsik. 

Éjszaka hirtelen felébredt, és amikor kinyitotta a szemét, nagyon meglepődött, mert azt látta, hogy egy kékesfehér fényoszlop indul ki a plafonból, ami leér egészen a mellkasáig. Nem volt széles fényoszlop, mint amilyenekről a klasszikus elbeszélésekben is beszámolnak az UFO eltérítések során, hanem keskeny, úgy 15-20 centi széles, mintha kifejezetten oda lett volna irányítva, a testének egy bizonyos pontjára. Apu annyira megdöbbent, hogy gyorsan becsukta a szemét, és mikor megint kinyitotta, már nem látta. Ugyanolyan sötét volt a szobában, mintha semmi se történt volna.

Itt, az Izabella utcában, ahol ebben az időszakban laktunk, a legfelső emeleten volt található a lakásunk, tehát a tetőn át pontosan "célkeresztben" lehetett apu. Persze teljesen biztosan nem tudhatjuk mi lehetett ez, de valahogy mindannyiunknak az volt a legelső gondolata, hogy a jelenség egy UFO-hoz volt köthető. Arra, hogy másnap esetleg kissé zavarodott volt-e, sajnos nem emlékszem, és ő sem számolt be semmi rendkívüliről, ami ezt az élményt később követte volna. Ennek ellenére nem kizárt, hogy a fényoszlop észlelésén kívül semmi más nem történt vele, hiszen ilyenkor az emberek általában egyáltalán nem emlékeznek rá, hogy volt-e szemtől szemben találkozásuk idegen lényekkel.

Hasonló eset ezután nem történt vele többet, legalábbis nem tudott róla...

Az évek folyamán egyik testvéremnek, V.-nek volt azonban olyan kellemetlen élménye, hogy éjszaka úgy érezte, mintha valami húzná le róla a takaróját, ő pedig ijedten próbálta visszaráncigálni. Ez sikerült is, és a sötéten kívül nem látott és nem hallott akkor semmit.

Másik testvérem D. szó szerint rettegett az ufóktól, habár mi sosem ijesztgettük őt velük. Ahogyan már említettem, a két-három éves D. érthetetlen módon  "Korának" nevezte a nagyfejű, hatalmas fekete szemű ufónautákat. Még jóval később is, amikor egy filmben olyan jelenet következett, amelyben ufónauta jelent meg, jobban félt, és takarta el a szemét, mintha szimpla horrorfilmet nézett volna.

1996-ban, amikor kiköltöztünk vidékre, egyszer a kocsiból láttunk valami érdekeset az égen, amin a mai napig vitatkozunk, hogy mi lehetett az egész pontosan. Nem sokkal fentebb a távolban, egy facsoport mellett állt a valami a levegőben, teljesen hangtalanul és mozdulatlanul. Hosszúkás volt és lapos, az egyik végén egy függőleges kis vonallal, és fekete színű volt. Anyu, mindkét tesóm és én is láttuk, és szinte azonnal kiabálni kezdtünk apunak, hogy álljon félre a kocsival az útszélére és nézze meg, mert ez aztán nagyon furcsán néz ki, és viselkedik, ahhoz, hogy repülő legyen. Mire apu egyáltalán lassítani kezdett és megállt, a látványt már eltakarták a sűrű bokrok és fák. Visszatolatni nem tudott, így apu már nem látta, és többet már mi sem.

Apunak van még egy kisgyerekkori élménye is, amire a mai napig emlékszik. Csillaghegyen laktak ekkor, és még járókába fektették le. Karácsony napja volt, és éjszaka úgyszintén hirtelen ébredt föl, mintha valami külső erő késztette volna erre. A járóka mellett állt a karácsonyfa, és az éjjeli sötétség ellenére fényes, nappali világosság vette körül. És nem azért tűnt úgy, mert éppen telihold volt, és az ablakon besütött rá a holdfény, apu határozottan állította, hogy igazi nappali világosságban állt a fa. Ez ugyan szép is lehetne, ha romantikusan arra gondolnánk, hogy ragyog a karácsonyfa, csak éppen egész más okokból kifolyólag látszódott úgy...

UFO témában már tényleg rengeteg személyes találkozáson alapuló beszámolóból válogathatunk, és maga a jelenség is sokkal kézzelfoghatóbbnak, és valóságosabbnak tűnhet, mint a manók, törpék, sellők és tündérek létezése.

Akik mélyebben benne vannak az ufológiában, ismeretes számukra, hogy több egymást nem ismerő, a világ különböző pontjain élő eltérített sokszor ugyanarról számolt be: a személyes találkozáskor gyakran baglyot láttak, pontosabban gyöngybaglyot, ám a hipnózisok során kiderült, hogy az emberek tudata így fordította le a látványt, ami eléjük tárult. Illetve, talán a "szürkéknek" nevezett földönkívüliek használták azt a módszert, amelyben ilyen formán álcázták saját magukat az ember elől. (Apukám sosem látott baglyot olyan helyen, ahol nem kellett volna lennie, és egyikőnk sem szerencsére.) Gyerekeknél is hasonló technikát alkalmaztak a szürkék. A gyerekkori eltérítések alkalmával olyan emlék lenyomatot hagytak maguk után a földönkívüliek az emberben, hogy az illető később egy teljesen abszurd, néha meseszerű lényre emlékszik vissza, melyet látni vélt kicsi korában.

Egy ismerősöm mesélte, hogy kisgyerekkorából egy egészen döbbenetes élményt őriz, ami nevetséges is lehetne, ám ha továbbgondoljuk, lehet, hogy mégsem az. Egyik éjszaka felébredt, és azt látta, hogy egy nagy, majdnem ember nagyságú sapkás hód figyeli őt a szobában. Másra nem emlékezett...

Nektek is voltak hasonló élményeitek?

Titokzatos természeti népek I.

Vajon tényleg léteznek manók, tündérek és más természetben élő lények, amelyek rejtve vannak az emberi szem elől?

Az emberek sok mindenből mesét kreáltak, ám a legtöbb mesének igen sok köze van a valósághoz, illetve alapul szolgált annak, hogy számtalan történet szülessen belőle. Ezeknek a lényeknek a létezése mellett, több száz évre visszamenőleg, egynéhány bizonyíték is szól talált tárgyak, korabeli feljegyzések formájában, sőt, videókat is találhatunk egy-egy "véletlenül" lekapott lény észleléséről.

A világ szinte minden népénél találkozhatunk olyan mítoszokkal, legendákkal és mesékkel, melyek az emberekhez többé-kevésbé hasonló, de náluk jóval kisebb lényekről - törpékről, manókról, koboldokról, gnómokról szólnak. Ezekből a történetekből gyakran az is kiderül, hogy az emberek előtt ilyen apró teremtmények népesítették be a Földet vagy legalábbis az adott vidéket. A törpék persze nem tűntek el ténylegesen, amikor az emberek megjelentek egy általuk lakott területen, csupán "láthatatlanná" váltak; visszahúzódtak az erdők sűrűjébe, elvonultak a hegyek közé, vagy ami még jellemzőbb: leereszkedtek a föld mélyébe. Maguk vájta üregekbe, hatalmas barlangrendszerekbe, sötét föld alatti labirintusokba költöztek.

Van egy feljegyzés, mely szerint Európában 1138-ban eleven törpét láttak, amikor egy német kolostor pincéjében elfogtak egyet.

"Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven sem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák, mit csinál: Visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt egy olyan alagútba, ahová senkinek sem sikerült utánamenni. Az alagutat kereszttel zárták le, és az ügy ennyiben maradt."

Jean de Chastelet, Beausoleil bárója és felesége a XVII. század legtanultabb, legtehetségesebb és legsikeresebb mineralógusai voltak. Bejárták egész Európát, és varázsvesszős kutatásaik révén nagy hírnevet szereztek maguknak. Csupán Franciaországban százötven bányát tártak fel, melyek közül jó néhány még ma is működik.

1628-29-ben II. Ferdinánd magyar király és osztrák császár megbízásából magyarországi bányavidékeken, köztük Selmecbánya környékén végeztek kutatásokat. Itt került sor a következő hihetetlen találkozásra:

"Selmecbányán, ötszáz ölnyi mélységben a föld alatt apró manókat láttunk. Három-négy öklömnyi vén emberkék voltak ezek, teljesen bányászmódra öltözködve, kezükben lámpás és csákány. Aki nem szokta meg a bányák mélységeinek csodálatos tüneményeit, halálra rémült volna e kísérteties figurák láttán."

A még ma is élő pigmeusoknál jóval kisebb, rejtélyesebb és megfoghatatlan apró nép reális létezését a mítoszokon, meséken és ellenőrizhetetlen beszámolókon kívül néhány különös, apró tárgy és egy-két elgondolkodtató archeológiai lelet is alátámasztani látszik.

A XVI. században Dean Monro atya ásatásokat végzett a külső Hebridák egyik szigetén, melynek során elképesztően kis méretű emberi koponyákat és csontokat hozott a felszínre. A lelet láttán nem érte különösebb meglepetés - valami ilyesmire számított. Ugyanis a kis sziget, mely a Little Isle of Pigmies (Törpék kis szigete) nevet viseli, a helyi lakosok szerint egykor az apró nép lakóhelye és temetője volt.

Régóta ismeretesek Alsó-Ausztria és Salzburg vidékén azok a keskeny föld alatti folyosók, kamrácskák, labirintusszerűen szerteágazó mesterséges barlangrendszerek, melyeket a nép erdstalloknak, föld alatti lakóhelynek nevez. Ezek a járatok olyan szűkek és alacsonyak, hogy normális méretű emberek semmiképp se hozhatták létre őket, de mivel minden kétséget kizáróan mesterséges eredetűek, marad a feltevés, hogy egy olyan népcsoport alkotásai, melynek tagjai jóval kisebb termetűek voltak, mint a ma élő emberek.

A múlt század végén több száz apró kőeszközt találtak Angliában, a Lanchashire-i Pennine Hills környékén. A kovakőből pattintott árak, tűk, kaparók és hasonló alakú kések mindössze egy-két centiméteresek voltak. Azóta a világ más részeiről, így Egyiptomból, Közép Afrikából, Franciaországból, Szicíliából, Indiából is érkeztek híradások hasonló leletekről.

(Felhasznált forrás: Kolonics István cikke, Harmadik szem c. folyóirat)

Következzen néhány látnivaló, amelyek természetesen mind amatőr házi videók, mint az összes többi hasonló megörökítés. Szerintem némelyik elég elgondolkodtató... Döntse el mindenki, hogy vajon mennyire hitelesek.

Labdáznak a fiúk, és az egyik véletlenül észreveszi, hogy valami figyeli őket a fal tövéből. Ahogy ijedtükben ordítanak, azon érezni, hogy nem megjátszott. Legalábbis az én véleményem szerint.

https://www.youtube.com/watch?v=dmzzZvJM9TM

Anyuka nagyon meglepődik mit kameráz le, mikor a kisfiáról videót készít:

https://www.youtube.com/watch?v=lKqSj_EQ_Gk

Argentín fiúk esti bandázásuk során felvettek valami érdekeset a mobil kamerájával...:

https://www.youtube.com/watch?v=f7n6cVA4qDk

Vándorló lélek III.

Egyszer - lassan már tizenhárom éve -, volt alkalmam arra is, hogy kipróbáljam, milyen, amikor az embert szakember utaztatja vissza az egyik előző életébe. Nagyon érdekes és maradandó élmény volt, amit a regressziós hipnózis során átéltem.

Úgy kezdődött, hogy a doktornő elindított egy halk, nyugtató zenét. Én egy fotelban ültem, ő pedig szemben velem. Nagyon izgultam, ezért attól féltem, hogy nem fog sikerülni. El se tudtam képzelni, hogy fog tudni engem olyan állapotba hozni, hogy félig aludjak, de közben mindent halljak, amit mond. Ám ahogy a doktornő halk, nyugodt beszédére figyeltem és követtem az instrukcióit, be kellett látnom, hogy nem hiába okleveles. Miközben mondta, hogy a szemhéjaim egyre jobban elnehezülnek, ólom nehézzé válnak, tényleg így is kezdtem érezni. Mindenem súlyossá vált, olyan volt, mintha kőből lennék, és belepréselődnék a fotelba, ezen kívül majdhogynem tényleg éreztem, hogy süllyedek lefelé, egyre mélyebbre.

Ahogy azt már előre vártam, következett a klasszikus "egy teremben vagyok" rész, de itt nem ajtók vettek körül, hanem könyvespolcok, rengeteg könyvvel. Kicsik, nagyok, vastagok, keskenyek, némelyik füzetméretű, valamelyik poros, bőrkötéses stb.

Be kellett mennem egy külön szobába, ahol a saját előző életeim történeteit tartalmazó könyvek álltak a saját polcaimon.

Le kellett emelnem egy könyvet, ami valamiért odavonz magához. Először csak forgatnom kellett a kezemben, kívülről nézegetnem, ismerkednem vele, az első oldalán kinyitva a fejezeteket kellett végigtanulmányoznom. (Egyiknek sem tudtam a címét elolvasni, egyszerűen nem láttam a betűket.)

Aztán ahogy továbblapoztam, kibontakoztak előttem a képek, váltakozva, kissé bizonytalanul.

Mindeközben tökéletesen tudatos maradtam. Az volt az érdekes, hogy mindent hallottam magam körül, még az utcáról beszűrődő halk zajokat is a meditációs zenén túl, ennek ellenére éreztem, hogy megmozdulni, vagy akár a szememet résnyire kinyitni komoly nehézségekbe ütközött volna, ha azt magamtól kíséreltem volna meg.

A doktornő hagyott itt egy pár percet, hogy alaposan "belelapozhassak abba a könyvbe", és hogy felfogjam, közben milyen képek villannak fel előttem, aztán kérdéseket kezdett el föltenni.

A XVI. században voltam, Németországban. Nemesemberként, éltem, mint férfi. Egy rövid, sötét hajú, enyhén borostás férfi jelent meg előttem, és én egyszerűen tudtam, hogy ő én vagyok. Amikor rákérdezett a doktornő, hogy hívnak, és én válaszoltam, hogy Karl vagyok, azt mondta, szép nevem van.

Láttam egy fehér falu vár részletét, egy odavezető, fákkal szegélyezett ösvénnyel. A családommal ebben a várban éltünk kegyeltként. A feleségem személyében egy hosszú, hullámos, szőke hajú nőt láttam, akit Elisának hívtak és volt egy fiúnk, Robert.

Azt mondta a doktornő, hogy ugorjunk előre az időben tizenöt évet, és nézzük meg, ekkor hogyan éltük az életünket.

Itt már kegyvesztettek voltunk, nem tudom, miért. Valahol az erdőben éltünk, és íjazni tanítottam a fiamat. Bevillant egy kép egy ronda kis fekete korcs kutyáról is, a mi kutyánk volt.

Összességében nem kísérte egyáltalán nagy érzelem kavalkád a látottakat, inkább csak tényként sorakoztak előttem a képek. Számomra az igazán érdekes csak azután történt, miután vége lett a hipnózisnak és magamhoz tértem.

Először is, amikor apukám (aki elkísért), átjött a másik szobából csodálkozva kérdezte, hogy miért tartott ez ilyen sokáig, majdnem egy órán keresztül várt rám. Ezen pedig én voltam nagyon meglepődve, mert nekem sokkal rövidebbnek, max. fél órának tűnt az egész.

Másodszor pedig, hihetetlenül erősen bennem maradt még Karl lenyomata. Tizenhét-tizennyolc éves lány létemre meglett, felnőtt férfinak éreztem magam. Ez a jelenség körülbelül fél órán át tarthatott. Egyszerűen minden eltűnt belőlem, ami lelkileg addig rám volt jellemző, mintha szó szerint kibújtam volna önmagamból és egy másik bőrt húztam volna magamra. Rendkívül határozottnak, magabiztosnak és önbizalomtól duzzadónak éreztem magam, ami iszonyúan jó érzés volt, merthogy mindennek pontosan az ellentéte vagyok belülről. Kicsit meg is ijedtem, de nem szóltam róla, sem apunak, sem a doktornőnek. Mialatt elindultunk hazafelé, szó szerint figyelnem kellett magam, nehogy úgy tűnjön, hogy furcsán viselkedek, és nehogy túlságosan férfiasan lépkedjek és mozogjak. Aztán lassan elmúlt az érzés, és minden, ami lelkileg a mostani önmagamra jellemző, visszaszállt belém.

Vándorló lélek II.

Az előző, "Vándorló lélek" című részben leírtakhoz most szeretnék egy kis kiegészítést írni. Ahogy tovább kutattam az abban megemlített előző életem után, további tényekkel találtam szemben magam, amelyek megint csak azt erősítették meg, hogy nem egy szimplán általam kitalált meséről van szó.

Rátaláltam az interneten egy meditációs zenével felvett hanganyagra, amelyet egy terapeuta osztott meg az oldalán. Ennek a segítségével lehetőség van arra, hogy betekintést kapjunk az előző életeinkbe, ám ezt mindenki csak saját felelősségre használhatja. Érdekességképpen, aki szeretne próbálkozni, az ezen a linken érheti el a hanganyagot:

https://soundcloud.com/aloeviki/el-z-let-medit-ci-zen-vel

Én kipróbáltam azzal a céllal, hogy konkrétan erről a bizonyos elmúlt életemről tudhassak meg többet, és nekem nagyon jól bevált.

Azt hiszem, alapjában véve is azon szerencsés emberek közé tartozom, akik könnyebben látnak dolgokat, így különösebb erőlködés nélkül villant be előttem minden, bár, hogy őszinte legyek a nevekkel és az évszámokkal bajban voltam. Itt nem mindig voltam biztos abban, hogy amiket az adott élethez vezető ajtón látok megjelenni, azok tényleg hitelesek-e. Azt mondják azonban a spirituális dolgokban jártas emberek, hogy mindig a legeslegelőszőr beugró gondolatot fogadjuk el igaznak, mert az származik tisztán a belső énünktől, minden ami ezután jön, az már csak az emberi elme kreálta agyalás és találgatás.

Mivel úgy indultam neki ennek, hogy az évszámmal már tisztában voltam, már csak azt kellett megtudnom, hogy hívtak akkor engem pontosan.

A megjelenő ajtó, amin be kell lépni, ilyenkor mindig tükrözi valahogy, milyen volt az adott élet. Nekem itt egy kopott, deszkákból összetákolt ajtó villant be, ami előtt két név ugrott be, és habár kis kételkedéssel fogadtam, igyekeztem hinni magamnak. Az egyik név a Gelencsér, vagy Gerencsér volt, a másik pedig a Veronika. Azt hittem, hogy ez a teljes nevem volt, és amikor vége lett a meditációnak, azonnal rákerestem a neten, hátha találok valami információt erről a családról Hont vármegyéhez kapcsolódóan, ahol előzőleges kutatásom során kiderült, hogy éltem.

Mivel ilyen nevű családról nem találtam semmit, a Google által kidobott, korabeli térképhez fordultam, gondolván, hogy talán mégis egy falu vagy város neve lehetett a Gerencsér, és itt fedeztem fel döbbenetemre, hogy Gerencsér egy létező helység neve, amely akkoriban pont a Hont vármegyével szomszédos (!), Nyitra vármegyében volt található! (És a mai napig létezik egyébként.) Tehát, ami nekem beugrott a Veronika név mellé, az sokkal inkább a születési hely lehetett, legalábbis én így érzem, hogy akkoriban onnan származtam.

A deszkaajtón belépve egy erősen falusias jellegű és régies otthon képének részletei villantak be előttem. A gerendás mennyezet parasztházra utalt, valamint egy nagy kondért láttam, és egy fekete haját kontyba fogott, barna bőrű nőt, aki tésztát gyúrt az asztalon. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak éreztem és tudtam, hogy ez a nő akkoriban annak az illetőnek az anyja volt, akivel a mostani életemben (is) közelebbi kapcsolatba kerültem érzelmi szinten. 

Beugrott, hogy ennek az asszonynak Magdolna volt a neve, és én valamiért közel álltam hozzá, de nem úgy, mint vér szerinti családtag. Ebben nem vagyok biztos, de vagy ő nevelt fel, vagy csak erősebb kötelékű anyós-menye kapcsolat volt köztünk.

Itt is volt egy érdekes egybeesés a nevekkel. Megtudtam, hogy a jelen életemben említett, hozzám közel álló személynek a születésnapja "egész véletlenül" Magdolna névnapra esik (!), utalva így ezzel arra, hogy előző életében valóban egy Magdolna nevű asszony volt az édesanyja.

Amikor ezt az életemet néztem vissza kis részleteiben, képek és felmerülő érzések formájában volt egy furcsa élményem is, ami más életeknél nem fordult elő még egyszer. Ahogy ott ültem csukott szemmel, kezemet az ölembe helyezve, azt kezdtem el érezni, mintha kívülről egy gömböt vagy labdát fognék közre a karjaimmal, ott lent, a köldököm tájékán. Annyira erősen érzékeltem, hogy majdhogynem fizikailag is éreztem a súlyát és a feszítést, mintha tényleg egy gömböt szorítottam volna oda magamhoz kívülről. Azóta sem tudtam rájönni mi lehetett ez, vagy mit jelenthetett.

Habár kiskoromban, négyévesen úgy láttam a saját magammal azonosított lányt, hogy magányosan élt az erdőben, a meditációban látottak és az interneten megtalált infók alapján nyilvánvaló, hogy csak azután térhetett rá a remete életmódra, miután Hont vármegyében elfogták az erdőben bujkáló bűnbandát, amelynek akkoriban a párja, Magdolna fia is tagja volt. Igen nagy trauma érte az akkori énemet, mivel a szerelmét végezték ki.

Még egy durva egybeesés, hogy a több mint negyven elfogott embert - a neten talált információ szerint - egy Kemence nevű városban végezték ki. Az illető - akihez érzelmi szálak fűztek most is és akkor is, és ott lelte halálát előző életében -, jelen mestersége szerint most pék. Tehát egy kis fekete humorral úgy is mondhatnám, nem került valami messze a kemencétől... (Én azt hiszem, sok minden utalhat mostani életünkben az előző életünkre, akár pusztán nevek formájában is, hiszen semmi sem véletlen!)

Az, hogy engem akkor Veronikának hívtak, azért volt hiteles nekem, mert egy közeli családtagomat hívják így, és kiskoromban, tisztán megmaradt bennem, hogy féltékenységet éreztem iránta. Olyasmi fura érzésem volt, mintha ellopta volna a nevemet és a személyiségemet, és nem pedig az volt bennem, hogy őt jobban szeretik, mint engem, mint ahogy az a kisgyerekeknél egymás között lenni szokott.

A további neveket és esetlegesen akkor élt személyeket nem említeném, mert ezekben még bizonytalan vagyok, ugyanakkor amellett, hogy érdekes kideríteni erről dolgokat, kicsit nyomasztó érzés lengi át az egészet...

Vándorló lélek

A lélekvándorlás elég vitatott téma, pedig szinte már megszámlálhatatlan eset létezik, ami igen csak bizonyítja ennek hitelességét. Rengeteg példa van rá, hogy kisgyerekek, főleg 5 év alatt olyasmikről kezdenek beszélni, ami teljesen zavarba hozza, illetve megdöbbenti a környezetükben lévőket, hiszen az emlegetett dolgokról sosem hallhattak még, pontosabban elvileg még nem lehetett azokról ismeretük. Vannak olyan esetek is, amikor a kisgyerek addig ismeretlen helyeket látva kezd el emlékezni, és mesélni olyasmit, ami azon a bizonyos helyen történt meg vele egykor, de van, hogy bizonyos személyekben valaki egész mást vél felismerni, természetesen olyan valakit, aki már rég nem él.

A kisgyerekeknél, mivel még közel vannak bizonyos értelemben ahhoz a világhoz, ahonnan "jöttek", még elég vékony náluk az a szál, ami összeköti őket a láthatatlannal. Ezért van az, hogy többet érzékelnek és látnak, mint a felnőttek. Az ember, ahogy idősödik egyre inkább elveszíti ezt a hatodik érzékét - tisztelet a kivételnek -, ugyanakkor egyre reálisabban kezdik látni a világot az őket őrlő hétköznapokban, és az anyagi dolgok kezdenek nagyobb hangsúlyt kapni. Bár szerintem elég relatív, hogy mit nevezünk reálisnak...

A fentiekhez kapcsolódóan nekem is volt egy ilyen személyes élményem. Furcsának tűnhet, de én nagyon sok mindenre emlékszem kiskoromból is. Amikor a régi, Izabella utcai lakásunkban laktunk, akkor még csak négy-öt éves voltam, de pontosan vissza tudom idézni, hogy milyen volt a lakás felosztása, és hogy mi, hol volt benne.

Volt egy érdekes szokásom ekkoriban, amit nem is tudom mennyire lehet természetesnek nevezni egy négyévesnél.

Esténként, amikor már mindenki aludt, én a legtöbbször még teljesen éberen ültem az ágyamon, éspedig azért, mert emlékszem, állandóan képek és jelenetek pörögtek a szemem előtt.

Egy gazos, erdős tájat láttam, meg valami összetákolt táborra emlékeztető kis települést. Tudtam, hogy ott laknak - és ez most elég viccesen fog hangzani -,  a "gonosz Dzsők", akik habár elég ijesztőek voltak, én mégis jóban voltam velük. Nem is tudom megmagyarázni hogy, de a róluk szóló történeteket, jeleneteket valahogy a fejemben láttam, mint egy belül kivetített mozivásznon egy filmet, és nagyon jól elszórakoztatott, pedig őszintén szólva egyáltalán nem volt benne semmiféle olyan, ami esetleg mesébe illő volna, ami egy ilyen kicsi gyerek számára szórakoztató lenne. (Sőt, az nem is különösebben izgalmas, hogy csak annyit látok a szereplőkről, hogy itt mennek, most ott mennek, vagy beszélgetnek... Ez ráadásul még unalmas is! Legtöbbször azonban csak az erdőket láttam, és különféle érzések kavarogtak bennem, mintha ezek egészítették volna ki a képeket. Sokszor csupán az érzések voltak izgalmasak, nem pedig a látvány!) Továbbá folyamatosan láttam egy képet arról, hogy van az erdőben, elkülönülve mindentől és mindenkitől egy magányosan álló kis faház, ahol egy lány lakik egyedül, és mindig mentek hozzá a gonosz Dzsők. Ezt a lányt magammal azonosítottam.

Egy négyéves kisgyerek különben is, miért ül éjszaka az ágyán és "talál ki" ilyesmiket, befelé figyelve magába? Meg honnan vehettem olyat, hogy gonosz Dzső? Anyuék meg mindig nevettek azokon, amiket emlegettem, és nem értették, honnan szedem őket.

Valóban a gyerekek sok mindent kitalálhatnak, hiszen a gyermeki fantázia az határtalan, meg minden, de így ez azért, ilyen formán, azt hiszem, hogy kicsit szokatlan.

Az évek folyamán apránként leülepedett bennem ez a gonosz Dzső sztori, de mivel mindig nyitott voltam a paranormális témákra, nem hagytam veszni magyarázat nélkül, bár ahhoz elég sok év kellett, hogy letisztuljon miről is volt szó.

Tizenöt éves korom körül azzal kísérletezgettem, hogy megpróbáltam információkhoz jutni ebből a bizonyos előző életemből. Ugyanis nekem mindig magától értetődő volt, hogy létezik a reinkarnáció, én mindig hittem benne, és abban biztos voltam, hogy a gonosz Dzsőkhöz kötődő képek az erdei táborról meg a szedett-vedett emberekről egy előző életem emlékei, amikre kiskoromban még emlékeztem.

Akik otthonosan mozognak a lélekvándorlás témában, azok már hallottak róla, hogy a lelkek csoportokban szoktak újra születni, tehát akik most ebben az életükben ismerik egymást, legyenek akár családtagok, rokonok, barátok, közelebbi szomszédok, azok nagyon valószínű, hogy minden életükben együtt élnek, csak más-más felosztásban. Mivel az alap volt, hogy én hol voltam ebben a történetben (a magányos házban lakó lány az erdőben), tesómmal V.-vel kíváncsiak voltunk rá, hogy ő hol volt és ki volt ekkor.

Volt egy technikám, amivel - később kiderült, hogy sikeresen (!) - próbálkoztam az előző életbeli információszerzéssel. Elalvás előtt minden mást kiürítettem az elmémből, és kizárólag a kérdésre koncentráltam: Ki volt akkor a testvérem V., hogy hívták, hol élt? Ki volt az ő személye? (Ugyanis hiszek abban, hogy az ember lelke mindenre emlékszik, ott van benne a rengeteg információ, csak mélyen el van temetve benne). Másnap reggelre pedig egy álom formájában megkaptam a választ.

Egy fekete hajú lányról álmodtam, akit Ivankának, vagy Ivánkának hívtak, és valami nemes kisasszony volt, aki ehhez mérten úri házban lakott. Én teljesen biztos voltam benne, hogy V.-ről álmodtam, de V. leginkább csak kiröhögött, meg hogy őszinte legyek én sem értettem, hogy hívhatnak egy lányt Ivánkának, meg miféle név is ez...?

Aztán sok évvel később találkoztam valakivel, aki az első olyan volt az életemben, akihez komolyabb érzelmi szálak fűztek. Az illető nem volt magyar, de mivel érdekelt a személye, ezen túl is a népe, végeztem egy kis kutatást a neten. Itt és ekkor kaptam meg végül a hiányzó válaszokat arra vonatkozóan, hogy kik voltak a gonosz Dzsők, és hogy pontosan hol laktak, és bebizonyosodott az is, hogy anno, amit testvéremről álmodtam nem egy szimpla álom volt, hanem hiteles információt sikerült szereznem róla!

Ráakadtam egy feljegyzett történelmi eseményre, ami annak idején nagy port kavart Magyarországon. 1782-ben elfogtak egy bűnbandát, akik a Pocsuvaldai erdőségek mélyén tanyáztak egy kis közösséget alkotva. Több mint negyven embert ítéltek akkor halálra és végeztek ki. Rátaláltam a korabeli jegyzőkönyvre is a neten, amiben végig úgy emlegették ezeket az embereket, hogy a "gonosztevők", és olvastam, hogy az elfogásuk után ezzel a kifejezéssel voltak megbélyegezve, mindenhol máshol is csak így nevezték őket. Megtudtam, hogy Hont vármegyében szlovák nyelvű emberek is éltek arrafelé (Ma már ez a terület nem is tartozik Magyarországhoz.).Ezért erősen elgondolkodtatott, hogy a régies nyelvezetben, tájszólásban és egy kis szlovák akcentussal vajon nem hangozhat-e a "gonosztevők" szó "gonoszdzsők"-nek? Szerintem ez nagyon durva egybeesés, nem beszélve az erdőben tanyázó szedett-vedett társaságról! Nekem már ez is elég bizonyítéknak számított, de a következőnél ért a legnagyobb fejbe csapás.

Ugyanebben az időben, az 1780-as években, ugyanitt élt a környéken egy nemesi, földbirtokos család, akiknek a vezetékneve Ivánka volt!!!! Amikor ezt olvastam, majdnem leestem a székről. Tehát anno megkaptam álmomban a hiteles üzenetet arról, hogy ebben az életünkben a tesómat V.-t valóban Ivánkának hívták - amiért V. akkor kinevetett -, és azért volt furcsa egy lánynak, mert hogy ez csak a családneve volt!

Az illetővel, akin keresztül most eljutottam a hiányzó információkig, biztos vagyok benne, hogy akkoriban is közelebbi kapcsolatban álltunk egymáshoz, és ezért voltam jóban az ijesztő "gonosz Dzsőkkel" is.