Ismerős az ismeretlenek közt

Nem is gondolnánk, hogy valójában mekkora utat jár be a lelkünk, és milyen irdatlan mennyiségű információ van elraktározva benne. Aki úgy gondolja, érzi és tudja, hogy van reinkarnáció, annak nem mondok újat ezzel. Megszámlálhatatlan élményt hordozunk magunkban, amiket nem is olyan nehéz felszínre hozni és tudatosan emlékezni rá.

Az emberben spontán is törhetnek föl emlékek, nem csak kisgyerek korban. Elég olyan helyen sétálni, ahol meglátunk valamit, ami valahogy ismerős, megérzünk egy illatot, vagy olyan arcot látunk, amire belül furcsa érzésünk támad, de fogalmunk sincs miért. A lelkünket emlékeztette valakire az illető arca, vagy éppen ő maga, egy régmúltban hagyott ismerősünk bukkant föl hirtelen előttünk, már egy egészen más életben és szerepben.

Az a véleményem, hogy egy ember arca tükrözi a benne lakozó lélek milyenségét - és most vegyük csak az emberi fajt. Valahogy úgy tudnám ezt elképzelni, hogy amikor egy lélek először kap testet, egy teljesen rá jellemző, egyedi arcot is kap. Ugyan tényleg a szem a lélek tükre, de a személyiség tükre szerintem az arc. Mivel egy lélek fő személyiségének jellemvonásai mindig megmaradnak, leszámítva, hogy milyen tapasztalásokon megy keresztül (mert csak az változik, hogy képes lesz eldönteni mi a helyes vagy helytelen cselekedet), minden egyes emberi testének az arca mindig hasonló vonással fog bírni. Tehát abban az esetben is, amikor egyik életében nőként, a másikban férfiként él. A tipikus, csak rá jellemző arcvonás mindig megmarad, ami életenként lehet lágyabb, lehet markánsabb - ha csak a nemeket nézzük -, de ugyanez a helyzet akkor is, ha az illető esetleg még a "sötétben tapogatózik", úgymond erősen a helytelen úton jár.

Gyakran előfordul filmekben is, mesékben, vagy egyéb történetekben, amiket az emberek a régi idők óta mesélnek, hogy a gonosz, negatív alakok ronda arccal rendelkeznek. A fő arcvonások egyes részei szerintem ebben az esetben szoktak túlságosan torzak lenni, elnagyoltak, vagy eltúlzottak lenni. Ez most csak a szélsőség kedvéért írtam így, mert természetesen nem mindig igaz ez minden olyan arctulajdonosra, akinek nem egészen harmonikus az arcberendezése, itt most kivételt képeznek azok, akiknek a karmájuk szólt közbe, mondjuk baleset következtében, nem beszélve az egyéb karmikus okról.

Van egy mondás, ami úgy tartja, hogy a világon minden embernek van egy hasonmása valahol, aki nem az ikertestvére (kivéve, ha éppen mégis), és rengeteg ilyen esetről tudunk is. Természetesen itt másról lehet szó. A rokonlélek fogalma lehet itt a magyarázat, hiszen a hasonló lelkek, hasonló arccal is rendelkeznek, úgy gondolom, ekkor jön a hasonmás effektus, ha mindketten, esetleg többen ugyanabban az időben élnek. Azért írom, hogy többen, mert rokonlélekből több is lehet az embernek. 

A rejtélyes "megkettőződést", amikor egy emberből kettőt látnak egy időben, doppelgänger jelenségnek nevezik, ami már évszázadok óta a köztudatban van és nagy fejtörést okoz az embereknek. Ebben az esetben totálisan ugyanúgy néz ki a két fél, nem pedig csak hasonlít, mint ahogy a rokonlelkeknél lehet a feltételezésem szerint. De mivel ebben az esetben időben ugyanakkor léteznek, a következő esetek biztosan nem ezzel magyarázhatóak:

Biztosan láttátok már ezeket a képeket, amik az interneten keringenek, itt van két példa: (Forrás: Staxnet.com)

Ezek itt éppen olyan összehasonlító képek - amik szerintem, nagyon durvák -, amiken a szereplők éppenséggel nem egy korban élnek , éltek. Az elsőn Leonardo Dicaprio és egy Judy Zipper nevű nő szerepel, aki 1960-ban élt, a másodikon Sylvester Stallone és IX. Gergely pápa látható...

Szerintem ez jó példája lehet a fenti elmélkedésemnek. Én valószínűnek tartom, hogy a két fenti híresség egy-egy előző életbeli énjét láthatjuk.

Az arc tehát igen árulkodó lehet. Van, amikor az illető szemébe nem tudunk belenézni, mert nem ránk néz éppen, de az arcát meglátva felderenghet bennünk valami, és akkor csak elég csupán ennyi.

Egy fél éve történhetett velem a munkahelyemen. Olyan helyen dolgoztam, ahol rengeteg ember megfordult naponta, mégis egyetlen egyszer éreztem ilyet különösebben erősen egy idegent megpillantva.

Egy magas, hosszú, sötét haját összefogott lányon akadt meg a szemem, akit meglátva, érdekes, nosztalgikus és szomorkás érzet tört fel bennem. Mint ahogy azt már, említettem, magam is érzékenyebb vagyok az átlagnál, ezért rögtön megpróbáltam elkapni, úgymond az érzést és megvizsgálni magamban. A lány egyszer nézett föl rám, nagy sötétbarna szemével, de hamar és közömbösen elfordult tőlem.  A jelek szerint kizárólag bennem ébredt ilyen furcsa érzés. Nő létemre hirtelen úgy éreztem, hogy nekünk közünk volt egymáshoz, és nagyon sajnáltam, hogy rengeteg idő után, amikor összetalálkozunk csak két vadidegen vagyunk egymásnak. Sajnáltam még mást is, az volt bennem, hogy mikor utoljára ismertük egymást, férfi voltam, és megbántottam őt. Semmi dolgunk nem volt már egymással, hacsak emiatt a számomra egyedül az, hogy közömbös vadidegenként és érdektelenül fordítson hátat nekem, mert hiába vagyok már másvalaki és ráadásul nő, érezni fogom ezt, mert nyitott vagyok erre. Nem volt ez valami nagy súlyos, karmikus lecke, de ugye a legkisebb hibák is visszaütnek, a legkisebbekért is felelni kell valamilyen formában.

Szóval, neki fogalma sem volt róla, hogy miután ő hátat fordítva távolodik, én még mindig ott állok és őt nézem. Valószínűleg eléggé csodálkozott volna, ha ezt látta volna... 

Éjszakai kíváncsiskodó

Tavaly gyakran megfordultunk a Mecsekben. A környékén több hasonló, nyitott gondolkodású ismerősünk lakik, akikkel bármit megoszthatok, akár abból is, amiket ezen a blogon most látatlanban megosztok mindenkivel. Egy nagyon jó baráti társaság alakult meg így, és ezáltal volt szerencsém sokat túrázni a Mecsek tájain.

A legtöbbször családilag mentünk, ám egy alkalommal, októberben csak japán barátnőm és én utaztunk el Mecseknádasdra. N. már négy éve él Magyarországon és annyira jól megtanult magyarul, hogy szinte folyékonyan beszéli a nyelvet.

A vendégház, ahol megszálltunk egy borospince soron áll, maga a ház kellemes, sváb falusi hangulatot áraszt, régies, erdészház szerű stílusával, és természetesen saját borospincéje is van. A vendégház két épületét alul ez a pince köti össze egy hordókkal és üvegekkel teli folyosóval, amelynek régi nyirkos falain kovácsolt vas gyertyatartók állnak. Tehát tényleg nagyon hangulatos az egész, és nagy élmény volt élőben ilyet látni.

Egykor ebben a házban laktak is, és csak később alakították át vendégházzá, de jó néhány eredeti berendezést meghagytak benne, mint ahogy a régi bölcsőt abban az emeleti szobában, amit N. és én megkaptunk. Tulajdonképpen padlásszoba volt, ahová meredek falépcső vezetett fel kötelekből összecsomózott kapaszkodóval, és egy padlóba épített csapóajtón át lehetett följutni oda a tetőtérbe.

A hátizsákokat a szőnyegre tettük, igazából csak félig pakoltam ki. A szatyrot a túracipőmmel szintén csak letettem a padlóra az ágy mellé.

Mivel a padlásszobában a két ágy egymás mellett volt, este, mielőtt aludni tértünk volna, N. és én még beszélgettünk. N., aki szintén érzékenyebb és fogékonyabb a láthatatlanra, elmondta nekem, hogy ő manót lát a borospincében sétálgatni, miközben mi éppen odafönt vagyunk a ház tetőterében.

Egyáltalán nem lepődtem meg a kijelentésén, mivel abszolút nyitott vagyok, és hiszek abban, hogy a harmadik szemmel bármit és bárhol észrevehetünk, ha elég érzékenyek vagyunk rá, nem kell ahhoz valaminek a közelében lenni. Azon se akadtam fönt különösebben, hogy manót mond, hiszen szerintem magától értetődő, hogy élnek természeti lények olyan helyeken, ami épphogy csak, vagy egyáltalán nem érintett emberi kéz által. Szerintem a legendáknak mindig van igazság alapjuk, elvégre nem léteznek véletlenek.

Meghallgattam N.-t, de különösebben nem foglalkoztam vele, csak elfogadtam, mondván, hogy ha van itt valami vagy valaki rajtunk kívül, legyen csak nyugodtan. Úgysem nagyon fog zavarni minket. Meg sem fordult a fejemben, hogy de igen...

Éjszaka hirtelen felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, pár pillanat múlva tudatosult bennem, hogy mit is hallok. Az adott helyzetben lehetetlen volt ilyet hallani, mivel N. aludt, és nem ő okozta a zajt.

Őszintén szólva elsőre megijedtem, mikor fölfogtam, és nem mertem megmozdulni az ágyban, csak hallgattam döbbenten, hogy hangosan zörögnek a nejlon szatyrok a szobában, lent a szőnyegen. Valaki konkrétan turkált a holmijaink között, és eszébe sem jutott, hogy a heves zacskócsörgetésre felébredhetünk.

Megjegyzem, hogy semmiféle huzat nem volt. Október lévén minden ajtó, ablak zárva volt, a vendégház tiszta, rendezett, kulturált és gyakran felkeresett, tehát semmiféle rágcsáló vagy egyéb állat nem sétálgathatott a zárt szobánkban éjjel. Ha egér lett volna, igen csak nagynak kellett lennie ahhoz, hogy ilyen hangerővel és ilyen határozottan zörgesse a szatyrokat.

Egyből eszembe jutott, mit mesélt N., és meg is fordult a fejemben a tény: akit látott, az most éppen nálunk van a szobánkban és matat a cuccaink között.

Nem éreztem, hogy félnem, vagy aggódnom kellene, ezért a kezdeti ijedelem elcsitult bennem, de azért továbbra sem mozdultam meg az ágyban. Ha félni nem is kellett félnem, attól még az emberi részem nem akart az éjszaka közepén furcsa lényt meglátni a sötét szobában, ezért megnyugtattam magam, hogy semmi baj, oda se figyeljek, úgyse lesz semmi baj, aztán sikerült visszaaludnom. 

Másnap reggel persze N. sajnálkozott, hogy nem keltem föl és nem néztem meg a saját szememmel. Nem is tudom, inkább nem akartam, pedig én is szeretnék egyszer látni egyet. Ha választani lehet, inkább fényes nappal, mondjuk egy erdőben.

A következő éjszaka megkíséreltem, hátha gondolati síkon üzenhetek a lénynek, és megkértem, hogy ne jöjjön még egyszer, mert az embereknél nem szokás éjszaka hívatlanul beállítani valahová, ráadásul elég nyugtalanító érzés a tudat, hogy valaki éjjel az ágyunk körül sétál. Biztos vagyok benne, hogy nem képzeltem be, hanem tényleg éreztem a gondolatban átküldött üzenetem után érzett szomorúságot, ami felőle jött át. Bocsánatot kértem tőle, hogy nem bántani akarom ezzel, de tényleg ne jöjjön még egyszer. Ezután nyugodt, mély alvással eltöltött éjszakám volt.

Sem előtte, sem utána többet nem fordult elő ilyesmi.

Nem először aludtunk abban a vendégházban. Ez alkalommal a két épületből álló szálláson azonban csak ketten tartózkodtunk egyetlen szobában, vagyis nem volt sok a "betolakodó" ember, valamint mi ketten N.-el, úgy látszik, különösen érdekesek lehettünk a számára.

Amikor egy földönkívüli kapcsolat beigazolódik... (Nem globális szinten, csak egy személyes tapasztalat...)

A következő eset apukámmal történt meg olyan fél évvel ezelőtt, mielőtt azonban belekezdenék, szükséges egy kis bevezető...

Még nem tudom, hogy az előzményeket hogyan meséljem el, vagy hogy kezdjek bele, mert annyira szövevényes, hogy valójában nem lehet egyszerűen elmondani. Sokszor próbálkoztam már, de igazából csak a hozzám legeslegközelebb álló családtagok értik meg, illetve tudják, mi is a helyzet velem. Azt hiszem, ezt a blogot is azért kezdtem el, hogy szépen lassan, pontról, pontra tudjam majd elmondani ezt az egészet, végig haladva életem minden állomásán, ami elvezet majd addig a bizonyos pontig.

 Bevallom, kb. tizenhét éves koromban - mint ahogy azt már egy korábbi blogbejegyzésben megírtam -, megkíséreltem elmagyarázni egy regressziós hipnózissal is foglalkozó pszichiáternek, de nem bírtam. Leblokkoltam, és képtelen voltam könnyedén, folyékonyan elbeszélni a történteket, meg igazából utána nem sokat tudott segíteni annál, hogy elvitt egy előző életembe, aminek ráadásul köze sem volt mindehhez. Legalábbis, abból nem derült ki semmi.

Ezért a legjobb, ha egyszerűen csak azt mondom, hogy egyre tisztábban körvonalazódik ki előttem a tény, hogy kapcsolatban vagyok egy nem földi civilizációval. Lehet nagyon élénk a fantáziám, sőt, elismerem, hogy így van, bár a harmadik szemmel való látáshoz elengedhetetlen egy fajta belső látás, és nyitottság, hiszen aki le van blokkolva ilyen téren, az semmit nem fog látni, amikor becsukja a szemét. Az emberek mindenre azt mondják, hogy ez vagy az csak puszta fantáziálás, mert a legtöbben be vannak szűkülve a harmadik dimenziós anyagi világ falai közé, és elhiszik, hogy azokon a falakon túl semmi nem lehetséges. Szerintem, aki használja a fantáziáját, az totál egyenlő azzal, hogy használja azt a képességét, belső látását, ami betekintést enged egy nem látható dimenzióba. Legyen szó bármi furcsaságról, amit látunk a belső szemünkkel, azt azért látjuk, mert ott van.

Egy döbbenetesen szövevényes, tökéletes, részletes világot megalkotó írónak, én azt mondom, meg van az a képessége, hogy kristálytisztán átlásson egy másik dimenzióba, hogy elmesélhesse az ott történteket - és itt most konkrétan a sci-fi, vagy fantasy művekre gondolok, mint pl. A gyűrűk ura. Ezzel nem azt mondom, hogy szóról szóra igaz benne minden, hogy élt egyszer egy Frodó, aki elvitte az Egy gyűrűt megsemmisíteni, meg ilyenek, mert minden író mégiscsak a saját lelkének szűrőjén látja mindezt. De láthatott hasonlót, amit ő a saját szűrőjén keresztül belehelyezett egy keretbe, aztán regény formájában kikerült a kezei közül.

Tehát visszatérve arra, amit szeretnék elmondani, kapcsolatban vagyok valakikkel, amit sokáig csak sejtettem, és gondolhattam volna azt, hogy túlságosan élénk a fantáziám. Csakhogy mindig nagyon nyitott is voltam, akár a legmeredekebb válaszokra is. Így aztán utána nézegettem az interneten, visszaigazolásokat kerestem. Az első nagy visszaigazolást akkor kaptam, amikor valamelyik spirituális oldalon megtaláltam az egyetlen, témámhoz kapcsolódó írást. Egy interjú volt olvasható egy médiummal, aki kapcsolatban állt ennek a bolygónak a lakóival. Még egyelőre nem szeretném elárulni a bolygó nevét, csak annyit, hogy amiket ez a médium elmesélt, teljesen alátámasztotta és fedte mindazt, amit én, magamtól is tudtam velük kapcsolatban. Ez tavaly, év elején volt, ekkor kezdtem el ténylegesen elfogadni, és tudatosan kezelni magamban ezt a kapcsolatot.

A másik nagy visszaigazolást néhány hónappal később, tavaly szeptember környékén kaptam, Ez volt az, ami apukámmal történt, és itt döbbentek meg a családom közeli tagjai is, és fogták föl ép ésszel, hogy mindvégig tényleg igazam volt.

Ekkor már két hete jelent meg előttem folyton az a jelenet, hogy apukám egy szobában ül és beszélgetést folytat egyikükkel. Olyan érzésem volt, mintha valamiféle pszichológiai kezelésben részesítették volna apukámat, de inkább jobb szó itt a lélekgyógyászat. Állandóan ez a jelent ugrott elém. Aztán egyik este elmondtam anyunak, hogy mit látok, és hogy szerintem aput látogatják.

Kb. egy héttel később apu azzal hívta fel anyut telefonon egyik reggel, hogy éjszaka valami hihetetlen dolog történt vele. (Apu nem lakik velünk.) Azért is akadtunk ki ezen mindannyian, mert apukám tipikus anyagba ragadt ember, aki a "hiszem, ha látom" elvet vallja, állandóan kételkedve fogad mindent, és kiskorom óta hangoztatta nekem is, hogy szálljak már le felhők közül. Apukám nem talál ki ilyeneket, nem az az ember.

Elmesélte, hogy éjszaka felriadt, mert az élettársa hangját hallotta, amint ezt mondja neki: Ébredj! Aput ekkor az a képtelen látvány fogadta, hogy egy elég magas, majdnem két méteres csuklyás alak áll mozdulatlanul az ágy mellett, az élettársa pedig, akinek a szólító hangját hallotta, aludt.

Az alak homlokának magasságában fényes vörös pont égett. Apu másodpercek alatt próbálta értelmezni és felfogni a látványt. Az áramelosztó piros jelzőfénye nem lehetett, mert az a padlón volt. Ez a vörös fényforrás tényleg az alak homlokán világított. A következő pillanatban apu mozdult volna az ágya mellett, biztonság érdekében tartott vadászkésért, de akkor hirtelen egy megnyugtató érzés járta át, és ez villant be a gondolataiba: Arra semmi szükség!

Ezután apu egyszerűen csak elaludt. Másnap reggel, azt is mesélte, hogy akkora energiát és fittséget érzett, amit már nagyon régen nem. Nem fájt sem a gyomra, sem a dereka, sem a gerince, fel volt frissülve, pörgött, jó kedve volt. Így indult el horgászni egyet. Aztán a nap folyamán lassan elcsitult benne ez a kicsattanó energia, utána viszont nagyon pocsékul kezdte érezni magát. Borzasztó fáradtság tört rá, dekoncentrált lett, egyfolytában bénázott horgászás közben. Tipikusan úgy reagált a szervezete, ahogyan egy ilyen energiabomba után szokott az embernek. Az energiaszint különbségek pontosan így viselik meg az embert. Kap egy magas forrásból egy jó nagy löketet, aztán ahogy beépül a sejtjeibe és a lelkébe, és visszakerül a maga megszokott harmadik dimenziós, emberi szintjére, kellemetlen érzés a különbséget megtapasztalni.

Én személy szerint nagyon fellelkesedtem apu esete után. Hatalmas visszaigazolás volt ez nekem, és nagyon boldog voltam, ráadásul anyu is vissza tudta igazolni, hogy előtte egy héttel lényegében elmondtam, hogy apuval ez fog történni, hogy találkozik velük. Igaz, hogy más formában láttam a jelenetet, hiszen a földi, emberi szűrőmön keresztül úgy jön át egy információ, hogy emberi, anyagi szinten felfogjam, amit látok, de megtörtént. Két testvérem ekkor csodálkozott el igazán ezen az egészen, pedig már sokszor hallották tőlem, hogy ezekről a dolgokról beszélek. Ezek után először tudtam erről beszélni apuval is, de még így is csak "erősen hajlott" affelé, hogy higgyen nekem. Bár mindent nem tudtam neki elmondani. Én még így is furcsán éreztem magamban, hogy ezekről beszélek neki.