Egy kisgyerek képzeletvilága legalább annyira érdekes és figyelemreméltó lehet, mint azok a megdöbbentő kijelentések, amik olykor elhagyják a száját. A gyerekek rengeteg mindent látnak a belső szemükkel, illetve hallanak és tudnak dolgokat, csakhogy ezek a legtöbb esetben annyira eredetiek, hogy az ember elképzelni sem tudja, honnan vehet ilyeneket...
Kiskoromban tesómmal rengeteg szörnyet "találtunk" ki. Hála az égnek, mindig úgy voltam vele, hogy rajzot sosem dobunk ki, így egy rakás rajzot őrzök gyerekkoromból, amiken előszeretettel örökítettem meg én is furábbnál furább lényeket, és a mai napig érdekes visszanézegetni őket.
Nem tudom másnál volt-e, vagy van-e ilyen, de tesómnak és nekem volt egy fő játékunk, amit rendszeresen játszottunk az egyéb más új játékok mellett. A fő sztorija ennek mindig az volt, hogy harcosok vagyunk egy másik bolygón és az a feladatunk, hogy megvédjük a rajta élő embereket a szörnyektől. Valójában négyen voltunk a csapatban. A másik két társunk azonban "nem létezett", legalábbis őket mindig csak magunk mellé képzeltük. Határozatlan időközönként tesómmal úgy "láttuk", eljött az idő egy újabb szörny irtásra, ami azt jelentette, útnak kell indulnunk és tennünk kell a dolgunkat. Csak mi tudtuk megszabadítani azt a világot a szörnyektől.
Még nem tudtam írni, amikor már képregényszerű kis rajzolt könyvecskéket készítettem összetűzdelt lapokból, mert már akkoriban, elég korán éreztem erős késztetést arra, hogy valahogy megjelenítsem, lerajzoljam azt, amit belül látok. Így született meg több tucat, úgy nevezett "Szilvis könyv", mert ez alatt a gyűjtőnév alatt futott az összes. Mind ugyanazt a folytatásos történetet tartalmazták, külön epizódokként.
Később, amikor már folyékonyan tudtam írni, írott történetekben és képregényben is megörökítettem ezt a sztorit, amihez annyira ragaszkodtam, sőt dokumentálni akartam ezzel kapcsolatban lehetőleg mindent. Mindig imádtam elveszni a részletekben, ezért térképet is rajzoltam, megírtam a nép eredetmondáját, és rövid összefoglalóban a nép történelmét az ókortól kezdve. Volt külön írásuk és lejegyzeteltem egy csomó kreált nyelvet, amiket a bolygó különféle népcsoportjának tulajdonítottam. Ezek persze halandzsa nyelvek voltak, de akkor is felmerült bennem a kérdés, mégis kikről és miért akartam ennyire adatokat gyűjteni?
Boldog és élménydús gyerekkorom volt, azt leszámítva, hogy nem igazán szerettem az óvodát sem az iskolát. Igazából semmi sem hiányzott amiért egy másik világba akarjak menekülni és ne akarjak tudomást venni a valódi körülöttem lévő világról. Egyszerűen csak imádtam ezt a másikat és sokszor képzeltem azt, hogy majd jönnek értem és "haza fognak vinni". Egyébként is rajongtam az UFO témáért...
Tesóm már gyerekként is, ha mondhatom ezt, realistább volt nálam. Emlékszem rá, amikor úgy kilenc éves lehettem, ő meg hét, amikor azon vitatkoztunk, hogy létezik-e Szörnyország avagy nem. Tesóm, habár továbbra is szívesen játszott velem ilyet, akkor arról akart meggyőzni, hogy ez az egész valójában nem létezik. Hát, mély nyomokat hagyott bennem, még mindig úgy emlékszem erre a jelenetre, mintha múlt héten lett volna, pedig már harminckettő vagyok.
Sok idő eltelt azóta, de úgy gondolom, lehetett ebben az egészben valami igazság. A negatív entitásokat szerintem simán lehet szörnyként érzékelni, sokféle formában megjelenhetnek.
Mindenkinek van egy saját világa, ami számára valamiért nagyon fontos. Vagy tudatos és emlékszik rá, vagy nem. Azt hiszem, nekem ez az a világ. Nem mondom, hogy odaát valami szuperhős lennék, de azt nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy ott meg volt az a képességem, hogy megvédjem a lakosságot, esetleg negatív szellemi lényeket tartsak távol tőlük, vagy netán visszaküldjem azokat oda, ahová valóak. Itt megint csak bejön egyébként az a bizonyos "szűrő". Azt, amit láttam gyerekként, "gyerekszűrőn" át láttam, különben is az ember mindig a saját szintjén képes érzékelni a nem látható dolgokat, illetve megmagyarázni.
Mindenesetre érdekes, ha sorba veszem a gyerekkori történetem egyes elemeit, és megpróbálom felnőtt fejjel értelmezni őket:
A Fény erdeje egy kellemes napfényes, varázslatos erdő volt, ami tele volt hatalmas, vastag öreg fával. Itt éltek az apró fehér, kocsonyás testű rovarszerű kis lények, amiknek valami fekete ábra volt a hátukon. (Ez abszolút pozitív, fényerők átjárta terület volt, és nem földi élőlények lakóhelye.) Itt képesek voltunk repülni is.
A szörnyeken kívül a fő ellenségünk egy hosszú fekete, csuklyás ruhát viselő, kopasz és hegyes orrú, zöldes arcú emberszerű lény volt, aki szerintem valami reptilián lehetett és az emberei közt vámpír is volt, ami egyértelműen inkább energiát szívhatott el az áldozatából. Na, velük is csak mi voltunk képesek elbánni például.
Szörnyországban a paranormális tevékenységek hétköznapi dolognak számítottak. Egy haladó világban természetes a telepátia meg a többi.
Volt egy szőke hajú, piros szemű nő ismerősünk. Mi más lehetett, mint földönkívüli? Őt csak úgy emlegettem, hogy a "pirosszemű lány". Apu mindig nevetve emlegette, mikor eszébe jutott, mondván, hogy lehet ilyeneket kitalálni...
A szörnyek királya egy óriási zöld, takonyszerű lény volt, és úgy is neveztük, nemes egyszerűséggel, hogy "Takony", aki mindig ellopta az álmok koronáját. (Ezt speciel kölcsönöztem egy rajzfilmből, de a "nincsenek véletlenek" elv mindig él.) Ronda masszaszerű, negatív entitás, aki az emberek álmában támadott.
A szörnyországiak természetesen simán közlekedtek az űrben. Náluk minden lehetséges volt, ahogy egy nálunk fejlettebb civilizációnál alap.
Az Országos Szörnykutató Intézet az OSZI (ez kicsit vicces), minden létező szörnyet nyilvántartott a világegyetemben.
És bár hiába volt ez a neve: Szörnyország, sosem gondoltam úgy rá, mint egy veszélyes, gonosz helyre. Egyáltalán nem volt az, mert mi biztonságos hellyé tudtuk tenni.
A Fény erdeje a fent említett kicsi lényekkel. Repülünk... Már majdnem húsz éves rajz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése