Az arc nélküli "ember"

Szeretnék előmerészkedni még egy furcsasággal...

A 2000-es évben kezdődtek a látomások. Én annak nevezem ezeket, mivel később kiderült, hogy tényleg azok voltak. Olyan erős érzelmek kavarogtak bennem akkoriban, hogy szerintem valahogyan képpé formálódtak bennem, és egy olyan személyt mutattak meg, akiről úgy gondoltam, csak kitaláltam. Olyan volt, mintha borzasztóan hiányozna valaki, akiről igazából azt sem tudod, hogy kicsoda, és még életedben nem láttad, még sosem találkoztatok, legbelül pedig leginkább csak reméled, hogy létezik valahol. Nem volt valami jó érzés tizenöt-tizenhat évesen ezt végigélni, és nem is igazán értettem, miért van ez velem.

Egy nagyon egyedi külsővel bíró valakinek a képét láttam, egy olyan emberét, akinek az arca helyett csak egy elmosódó massza jelent meg állandóan, tehát az arcát valamiért sosem láthattam. Annyit viszont tökéletesen és tisztán, hogy az illető férfinak kreol bőre van, és hosszú, fekete haja, amit hátrakötve visel, továbbá annyira erősen kiugró arccsonttal rendelkezett, amilyennel még hasonlóval se találkoztam soha, sehol máshol! (Ekkoriban, mivel szerettem volna tudni, hogy ki az, akit látok, sokszor próbáltam utánakeresgélni a neten is, legalább hogy megtudjam, melyik ázsiai, vagy dél-amerikai népcsoporthoz tartozhat, de egyszerűen egyiknél sem éreztem azt, hogy közéjük való. Még a mongolokénál is jóval erősebben kiugró járomcsont tartozott az archoz. Ezidőtájt rengeteg ilyen arcot is rajzoltam, mert mindig megpróbáltam lerajzolni. Újra és újra. Látni szerettem volna arccal együtt.)

Volt egy álmom is, ami nem állt semmi másból, csak abból, hogy magam előtt látom a férfit a nagyon széles arccal, ami ábrázatot nem mutatott, mert ugyanaz az elmosódott massza volt a helyén, a haja hátrakötve, ő maga pedig egy fekete színű pólóban volt. Ezután ébredtem fel teljesen értetlenül, de az álmot elraktároztam magamban.

Aztán 2001.06.01.-jén Budapesten jártam apukámmal, az Oktogon felé igyekeztünk gyalog. Lehajtott fejjel mentem apu mellett, mélyen a gondolataimba merülve, ahogy akkoriban általában mindig tettem.

Egyszer csak elsétáltam valaki mellett, akire fél szemmel csak azért figyeltem fel, mert láttam, hogy szép kreol bőre van, és ezt le is tudtam volna ennyiben. Még csak föl sem akartam emelni a fejem. Amikor azonban azt láttam, hogy az illető fölemeli a kezét és meghúzkodja a lófarokba fogott haját, mellbe ütött a gondolat, hogy ezt azért kíváncsiságból megnézném magamnak, hiszen nem csak barna bőrű, hanem még a haja is hosszú, ráadásul fekete pólóban volt, és ugye mindezek az én arc nélküli emberemre emlékeztettek. Valamint külön érdekes volt, hogy abban a pillanatban, amikor mellé értem, elfogott egy olyan érzés is, anélkül, hogy láttam volna kiféle-miféle, száz-százalékosan biztosan éreztem, hogy valahonnan nagyon messziről, külföldről származik!!!

Ezek után meg kellett, hogy forduljak, de nem igazán mertem már, ugyanis közben elhaladtunk mellette, és milyen dolog lett volna már, hogy megyek az utcán, és megfordulok, hogy megbámuljak valakit? Ez igencsak ellenkezett a személyiségemmel. Miközben ijedten hezitáltam magamban, hogy mit csináljak, merjek-e, ne merjek megfordulni és megnézni, odalépett hozzánk egy idősebb férfi, aki koldusnak elég jól öltözött volt, mégis pénzt akart kunyerálni. Apu felháborodott, és elzavarta, miközben dohogott magában, hogy már az ilyenek is koldulnak... Nekem viszont éppen kapóra jött, hogy ezzel az ürüggyel forduljak hátra, mintha csak én is egy utolsó, fölháborodott pillantást akarnék vetni a jól öltözött koldusra.

Megfordultam végre, és amit láttam, attól azt hittem összeesek. Szakasztott ugyanazt a nagyon széles járomcsontú arcformát láttam magam előtt, de totál teljesen ugyanazt, (annyiszor láttam azt a jellegzetes formát, hogy abszolút rögtön ráismertem), mint amilyen az arctalan embermasszáé volt, immár arccal. Nyílegyenesen az én szemembe bámult, konkrétan farkasszemet néztünk.

Mintha csak arra várt volna, hogy megforduljak. De most komolyan, megfordulok, és éppen engem bámul mereven az utcai forgatagban egy csomó más ember között? Nem túlzok, hogy a durván kiszögellő arcforma mellett is a legszebb ázsiai jellegű férfi arcot láttam.

Másik sajátossága volt, a nagyon magas homlok, ami tökéletes szinkronban volt a lehetetlenül széles arcával, ráadásul a szemöldöke irtó magasan csúcsosodott fölfelé (- és a bal szemöldöke magasabb hegyben végződött, mint a jobb). Az ember azt mondaná rá, ha nem látta volna az összképet a saját szemével, hogy ilyen egyszerűen nem létezik, de mégis, és a maga egyediségében szép volt!

Ugyan nagy sárga üvegű napszemüveget viselt, de jól láttam mögötte a szemét. Egyáltalán nem keskeny és vágott volt a szeme, inkább nagyok és mandulaformájúak.

Az az erős érzés tört rám, ahogy néztük egymást, hogy tudja, amit gondolok, amitől tök zavarba jöttem hirtelen, és olyasmit mondtam neki magamban: hogy, na majd találkozunk... Azzal elfordultam, és elhagytuk. Hamarosan le is kanyarodtunk az utcán, aztán soha többet nem láttam viszont. (Eddig, legalábbis.)

Sokáig és nagyon sokat gondolkodtam a jeleneten, magán a szituáción. Azon, hogy vajon miért csak nézett rám rezzenéstelenül, és ha tényleg tudta, mit gondolok, és belém látott, vajon miért nem hallottam magamban, telepatikusan, amit mond. Aztán arra jutottam, hogy hiába volt bennem őrült hiányérzet, meg vágy arra, hogy találkozzunk, az igazság, hogy egyben meg is ijedtem tőle. Azt hiszem, ha a fejemben hallottam volna a hangját, tényleg még jobban megrémültem volna, valamint mit kezdett volna velem, főleg, hogy apukám ott volt, ráadásul akkor én még csak tizenhat éves voltam, tele zavaros érzésekkel, félig gyerekként. A korából ítélve ő talán huszonöt lehetett, de a magas homlokán volt valami, amitől viszont olyan hatást keltett, hogy már nagyon öreg, illetve sokat szenvedett, sokat tapasztalt valaki.

Arra kellett, hogy jussak, az még nem a megfelelő idő és hely volt arra, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Ha elfogadom azt a tényt, hogy semmi sem véletlen, és minden, ami körülvesz valakit egy adott pillanatban, üzenetet hordozhat odaátról, ami megmutathatja a helyes utat, és választ adhat kérdésekre, amikre szeretnénk kapni, figyelembe kell vennem, hogy a csuklóján látott karóra is arra akart nekem utalni, hogy az idő még nem érkezett el. (Főleg, hogy a legtöbb ember a karóráját a bal csuklóján hordja, neki viszont pont a jobbon volt, azon az oldalon, ahol elsétáltam mellette.)

Hogy igazán őszinte legyek, az idő folyamán később egyre erősebben volt olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy mi van, ha nem is volt ember...  Valóban, léteznek furcsa arcú emberek, és nem földönkívüliek, de Ő egyszerűen úgy nézett ki, hogy bárki vicc nélkül megkockáztatná, hogy nem földi ember, plusz megerősít ebben az is, hogy mikor mellé értem, pontosan éreztem felőle áradni a "külföldiséget", ÚGY HOGY MÉG RÁ SEM NÉZTEM. Ez így hülyén hangzik, mégis csak így tudom ezt megfogalmazni. Honnan jutna ilyesmi az eszembe ilyen határozott gondolat formájában, ha nem kifejezetten lényeges ez, és nem ennyire erősen sugárzik valakiből? Az ember nem szokta kiszúrni az utcán, hogy te meg te nem vagy magyar, max. az öltözéke alapján, de arról akkor is egy külső tényező árulkodik, nem pedig egy belső tényező!!!

Be kell hogy valljam, ez a történet már tizenöt éves, de én felnőtt fejjel még mindig nem felejtettem el, és még mindig várom, hogy elérkezzen az a bizonyos idő, és habár meredekül hangzik, az utóbbi pár évben már teljesen biztossá váltam abban, hogy az arc nélküli emberem, aki arcot kapott később, nem igazán ember. Akár bolond vagyok, akár nem, nem is tudom máshogy magyarázni ezt az egészet, kezdve azzal, amikor el kezdtem Őt látni magamban.

Mivel nagyon foglalkoztatott ennek a lehetősége (hogy ő egy földönkívüli személy), megírtam levélben ezt a történetet egy ismertebb illetőnek, aki erősebben érez nem földi dolgokat, utat mutathat, és tanácsot adhat lelki problémákban (Nem TV-ben szereplő röhejes "teddakezedaképernyőre" kamu sztárlélekgyógyász, hanem egy normális és csendes valaki) és ő megerősített benne, hogy valóban nem a Földről származik, és lényegében, minden kérdést, amit feltettem neki, az egyben a saját válaszom is volt magamnak. Néha bármilyen elképesztő is az igazság, az ember lelke belül mindig érzi azt, és már jóval előbb megsúgja neked, mielőtt bárkit megkérdeznél...

Rejtett üzenet - Támadás a médián keresztül

Az összeesküvés elméleteket nem alaptalanul gyártják. Egy nagyon érdekes és figyelemfelkeltő videót mutatok. Azonban nem csak ezekben hintik el a rejtett jelzéseiket, valójában az egész médiában nagy agymosás folyik. Nem árt, ha az ember résen van, és persze nem hagyja beszippantani magát. Ezt érdemes megnézni, mert tényleg döbbenetes és nagyon durva...

Piros pirula projekt - Az üzenet

Nézzetek be hozzájuk, ha további igazságokra vagytok kíváncsiak:

http://pirospirula.blogspot.hu/

Nem csak te találod ki...

Biztosan előfordult már sokakkal, hogy kigondolt valamit, amiről meg volt győződve, hogy a saját elméjéből pattant ki, és meg volt elégedve vele, hogy milyen eredeti. Aztán, mondjuk hónapokkal később, legnagyobb megdöbbenésére valahol "szembe jött" vele saját elméjének szüleménye, miközben tudta, hogy soha, senkinek nem beszélt arról, hogy mit talált ki.

Én, személy szerint pont így jártam egy ruhadarabbal, (csak a példa kedvéért) az úgy nevezett denevér fazonú fölsővel, ami csak a mellrészénél passzos, az ujjai pedig szárnyszerűen bőek. Nem tudom pontosan, mikor jöttek ezek divatba, de emlékszem, már jóval előtte "megálmodtam" ezeket, aztán jól meg voltam lepődve, amikor a boltban kaphatóak voltak. Nem azt mondom, hogy egyedül én voltam, aki kitalálta ezt a fazont, biztosan voltak mások is, akiknek eszébe jutott. Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy működik egy olyan fajta láthatatlan kapocs minden ember elméje-lelke között, ami összeköt mindenkit. Emiatt fordulhat elő az, hogy egy valamit többen is kitaláltak már, míg nem valaki, akinek volt rá lehetősége és pénze is, meg nem valósította. Akinél a pénz és a lehetőség adott, annál pedig el van könyvelve, hogy az ő zsenialitásának volt köszönhető ez vagy amaz, holott lehet, hogy nem is az ő elméje volt az ötletforrás. Bár ezek a dolgok sosem derülnek ki, annál is inkább, mert a közös tudat-mezőről nem sokan tudnak. Ezt nevezik egyébként a metafizikában Morfogenetikus mezőnek, amely az az energia-mező, ahol az emberek nem fizikai módon kommunikálnak egymással. Itt nem csak gondolatok jutnak el egyik embertől a másikig, hanem különféle érzelmek is. Úgy lépnek egymással kapcsolatba emberek ezen a szinten, hogy ennek nincsenek is tudatában.

A közös tudat mező csak egy kis kitérő volt, de eredetileg valami másról szerettem volna írni. Ebben az esetben éppen fordítva történt. Amit kitaláltam, azzal nem a későbbiekben szembesültem, hanem az derült ki, hogy a múltban létezett ilyesmi. Ez pedig megint csak megerősítette bennem a hitet abban, hogy az ember több életet is leél.

Gyerekkoromban kitaláltam egy "játékot", amiben két harcos fivér szerepelt. Egyikük én voltam természetesen, a másik pedig a tesóm (Igen, pedig lányok vagyunk. Ennek ellenére általában fiús játékokat játszottunk.) A szereplőim olyan maszkos sisakot viseltek, amelynek szarvai voltak, íjjal és karddal harcoltak. Nem lovon közlekedtek, hanem óriási, vaskos kígyószerű lényeken, amelyekre ülést erősítettek és gyors siklással voltak képesek haladni. Úgy hívták őket, hogy Krámbász és Szkár. Az érdekesség az volt, hogy a népük csigapénzt használt fizetőeszköznek, tehát kis csigaházakkal fizettek, ami vicces is lehetne, de mégsem az. Ugyanis jóval később megtudtam, hogy Kr. e. 1100-tól nagyjából a XVI. századig használták Afrikában, Ázsiában és Óceániában a Kauri-csigát fizetőeszközként. Sőt, végleg csak 1957-ben ment ki a forgalomból. Mit ne mondjak, nagyon csodálkoztam rajta, amikor először hallottam erről, és nem értettem, hogy lehetséges ez, amikor ezt én találtam ki...

Persze a többi részletre képtelenség volna visszaigazolást találni, legalábbis kígyószerű hátas lények biztosan nem fordultak elő az életben. (A Földön legalábbis.) Talán az elmém összegyúrt egynéhány elraktározott információt, és ebből születhetett meg ez a történet gyerekkoromban, bár attól sem zárkózóm el, hogy talán egy nem a Föld nevű bolygón leélt életem emlékei voltak. Igaz, gyerekként úgy gondoltam, hogy Krámbász és Szkár valahol nagyon messze élnek, és egy ázsiai népcsoport tagjai. Egyszer lerajzoltam egy falu részletet, ahol éppen mennek a kígyó hátasaikon, a háttérben pedig, a falakra inkább indiai stílusú ábrákat rajzoltam. Az emberek ruházata is indiainak tűnik, valamint a nők homlokára is piros pöttyöket tettem.

Egy az biztos, szerintem ha a gyerek valami hihetetlenül extrém történetet talál ki játék közben, amiről tudjuk, hogy sehonnan máshonnan, tehát a TV-ből sem vehette az ötletet, arra érdemes odafigyelni...