Kiskoromban még egy valakinek a nevét emlegettem gyakran a tesómmal való játékaink során. Izabellának hívták. Gyerekkorom óta kedvenc lánynevem. Igen, mondhatjuk azt is, hogy anno hallottam valahol ezt a nevet, mondjuk a TV-ből, a lényeg azonban abban rejlik, hogy miért ragadt meg bennem ennyire különösen ez a név, amikor temérdek más idegen és szép hangzású nevet lehet hallani a TV-ből, miért mondogattam, és foglaltam bele a tesómmal való közös játékokba. Izabella hercegnő volt, és kis gyermeki agyammal párhuzamot vontam közte és egy másik "képzelgésemben", a "gonoszdzsős" történetben szereplő lánnyal, aki egyedül lakott az erdőben egy kis házban, ezen keresztül pedig saját magammal. Tehát minden ilyen általam elmesélt történetben saját magamról is meséltem egyben.
Kiskorom óta szintén visszatérő álmom volt, hogy királyi családról álmodok. Nem titok, hogy kedvelt hobbym az írás is. Szinte minden egyes történetemet eddig, amit saját kedvtelésemre írtam meg, királyi család ihlette, és maga az, hogy milyen lehet vajon egy királyi családban élni.
Nagyjából 2010-2011 tájékán újfajta "jelek" kezdtek el bombázni "odaátról". Csupán érdekesnek találtam a spanyolsággal kapcsolatos "véletlen" egybeeséseket, amik napi szinten kergetőztek a szemem előtt, már-már röhejes gyakorisággal előfordulva, olyannyira, hogy néha már azt mondtam magamban, ilyen csak a filmekben van.
Ilyenkor, belegondolva ezekbe a dolgokba, eszembe jut Jim Carrey egyik filmje, a 23-as szám, ami pont az ilyen "véletlenekkel" foglalkozik, és arra akar rámutatni, hogy a véletlenek egyáltalán nem véletlenek. A főhőst a 23-as szám üldözi, nagyon jó film, érdemes megnézni ezt is annak, aki nem látta! Csattanós vége van.
Engem olyan módon kezdtek el intenzíven üldözni a spanyolos jelek, hogy pl. elsétáltam néhány beszélgető taxisofőr mellett, amikor is PONT abban a pillanatban, amikor melléjük értem, PONT azt mondta az egyik: "Odajött hozzám négy spanyol csávó..." Egy másik: munkahelyen egyszer csak megszólal mellettem az egyik kollégám, minden átmenet nélkül: "Nekem Spanyolország a kedvenc országom." Vagy pedig ez, ami tényleg röhejes: bekapcsolom a rádiót, és PONT abban a pillanatban mondja a hírolvasó: "A spanyol királyi család... (bla-bla)"
Addig-addig játszadoztak velem ezekkel a "véletlenekkel" odaátról, amíg már nagyon furdalni kezdett a kíváncsiság. Ekkor kezdtem egy kis nyomozást a témában. Mégis honnan indulhattam el? Ilyenkor jönnek jól a megérzések, a belső hangon keresztüli iránymutatás. Arra éreztem késztetést, és az vonzott a legjobban, hogy keressek rá a spanyol királyi család történetére a neten az Izabella néven keresztül.
Nagy döbbenetemre valóban kidobott a kereső egy csomó régi fekete-fehér fotót, illetve portréfestményt II. Izabella spanyol királynőről, aki elég testes asszonyság volt anno ráadásul nagyon-nagyon hasonlított arcra (profilból is) az egyik tesómra, D.-re, és ezt nem csak én, hanem a család többi tagja, és még maga, D. is megerősítette, hogy hát, elképesztő, de tényleg... A szájuk teljesen ugyanolyan, az áll, a szem állása (a nézés) a magas homlok is egy az egyben hasonlít. Szerintem az emberek fő arcvonásaikban mindig hasonlítanak az előző életbeli önmagukra (- ahogy ezt már írtam is korábban- ) Még akkor is, ha ellenkező nemű volt az illető abban az előző életében. Nekem ebbe mindig természetes volt belegondolnom.
Kérdés az, hol vagyok mindebben én? II. Izabellának az első szülött lányát szintén Izabellának hívták. (Isabel de Borbón y Borbón) Találtam róla kislánykori képeket is, amiken mintha saját kislánykori önmagamat láttam volna. A kis Izabella imádott utazni, kirándulni, lovagolni, vadászatra járni, a bikaviadalokat, műtermeket látogatott, pártolta a művészetet, szerette a hangversenyeket, minden újdonság érdekelte, figyelemmel kísérte az új technikai vívmányokat és felfedezéseket. Az első emberek egyike volt, akik a világon először utaztak autóban. Ez a személyiség abszolút közel áll hozzám. Igazi nyilas volt, nekem most az aszcendensem nyilas.
A kis Izabellát 17 évesen hozzáadták Cayetano-hoz, de azt senki sem mondta meg neki, hogy a férfi epilepsziás, ezért nagyon megijedt, amikor először látta rohamot kapni a férjét. Érdekes, hogy mielőtt olvastam volna erről, előre tudtam, hogy nem volt szerelmes a férjébe. Ebben igazam volt, mert tényleg nem szerette, és Cayetano emiatt is szenvedett a depressziótól. Gyerekük sosem született, mert Izabella elvetélt, ez csak még inkább fokozta a férj fájdalmát. Három évi házasság után öngyilkos lett, és Izabella ezután egész hátralévő életét egyedül élte le.
Személyes megjegyzésem, hogy annyira bele tudok érezni a helyzetébe, és meg tudtam érteni a róla olvasottakon keresztül a lelkében zajló dolgokat, mintha nagyon közelről ismertem volna őt. Azért nem ment férjhez, és utasította el a kérőit, mert senkiben nem érezte azt az igazán mély rokonlelkűséget, amit keresett, ami megfoghatta volna, akinek teljesen át merte volna adni magát. Társasági ember volt, mégis zárkózott, a legmélyebb érzéseit senki előtt nem tárta fel. Vágyott arra, hogy megtalálja a szerelmet, de valamiért ez nem történt meg. A bizonyos személy sosem jelent meg az életében. Önmagával szemben is szigorú volt, nem engedhette meg magának, hogy elmerüljön az önsajnálkozásban, azt szánalomra méltónak tartotta volna, még önmagával szemben is. Erős és kitartó személyiségként sodródott a társasági élet élvonalában, és sokrétű teendőkkel, lendületesen igyekezett elterelni a saját figyelmét a legbensőbb fájdalmáról. Külső szemmel nézve örökké ugyanolyan derűsnek mutatta magát, határozottnak tűnt, aki tudja mit csinál, és akit mások bátran követnek, de ez valójában csak egy álca volt. Sok mindent magába fojtott. Akik ismerték azoknak úgy tűnhetett, hogy lehetetlen vele igazán mély lelki kapcsolatba kerülni. Az ember nekiütközött a kemény máznak, ami körülvette, és nem tudott áthatolni rajta. Egyfajta távolságtartást tartott mindenkivel szemben.
( Időrendben Izabella hercegnő élete pont a Hont vármegyében leélt életem után következett, amit a Vándorló lélek c. bejegyzésekben írtam le a blogon, így ha ezt veszem előzményként, teljesen belepasszol a sorsfonalába, hogy egy olyan élet után, ahol brutális módon elveszti azt, akit szeretett, nem talál megnyugvást utána a párkapcsolatban, hiszen nem azzal kerül össze, aki után a fájdalmat érez a szíve mélyén.)
79 éves volt, amikor szívroham vitte el Párizsban.
Minden betegségnek lelki eredetű oka van. Érdekes, amit erről találtam a neten:
"Akinek a szeretetre való képessége egy kedves személy elvesztése révén örökre bezárul, annak szintén szívpanaszai támadnak...minél több gondolatot pazarolok a múltra vagy a jövőre, annál több energiát vonok el a szívemtől..."
Izabella cserfes, csípős nyelvű húgát, Euláliát, akivel teljes ellentétei voltak egymásnak, és a sok vitatkozás mellett nem igazán jöttek ki egymással, én másik tesómmal, V.-vel azonosítom. (Ne felejtsük el, hogy Edgar Cayce, világhírű médium is azt mondta, a lelkek csoportokban születnek újra, tehát akikkel most együtt élünk, azokkal éltünk előtte és azelőtt is, más-más szerepfelosztásban. Nagy igazság az is, hogy elsősorban a saját lelkünkre és megérzéseinkre kell hallgatni mindenben. Én úgy érzem igaza volt Cayce-nek...) Némely régi fényképen Euláliának egy az egyben ugyan olyan mosolya van, mint amilyet V. tudott produkálni. Egyszerűen nem tudnék mást mondani, ha megkérdeznék tőlem, hogy abban az egykori társaságban ki lehetett volna V.. A totális ellentét most is megvan köztünk, de (ha esetleg ez is egy karmikus feladat volt) most képesek vagyunk a legjobb tesókként létezni. Olyan nincs, hogy mi utálkoznánk egymásra.
Eulália egyik későbbi fia félelmetesen hasonlított V. párjára, akivel sokáig volt együtt. Ha ez valóban igaz lehet, eléggé figyelemreméltó, hogy S. ugyanazokat a hibákat követte el (és követi el most is) ebben az életében, amilyenek miatt Luís Fernandot megvetette az egész királyi család... Mostanság is fekete bárányként tekintenek rá, és úgy tűnik, most sem sikerül leküzdenie azokat a bizonyos rossz tulajdonságait. Kísérteties egybeesések!
Cayetanot is be tudtam azonosítani egy gyerekkori, régi ismerősünkkel, a fiú anno (a mostani életben), szerelmes volt belém, amikor gyerekek voltunk. Az apját, ebben az életében is Ferencnek hívják (!!), pedig kiköpött Bourbon Ferenc, aki II. Izabella királynő homoszexuális férje volt, azaz a király. (Mondanom sem kell, hogy egyik gyereknek sem ő volt az apja.) Ami poénba illő, és ami sosem tetszett, hogy sajátságos, a nőket úgy általában lesújtó véleménnyel rendelkezik mostani életében. Mi más is lehetne az alapfelfogása egy egykori férfiakhoz vonzódó férfinak?
Miután átrágtam magam mindezen, a spanyolos jelek megszűntek. Azóta sem ütközöm bele lépten-nyomon ilyenekbe. Felmerül egy meredek kérdés: Azért küldték nekem "odaátról" ezeket a jeleket, hogy utánanézzek, és hogy tudjak minderről? És ha igen, vajon miért volt ez szükséges?
A képeken nagyjából egyidősek lehetünk. Sajnos mindig frufrum volt, és a fotók se valami jó minőségűek, de talán más is látja a hasonlóságot. Még az elálló fülek is ott vannak.
Látszik, hogy Izabellát úgy próbálták fotózni, hogy szemből ne legyen annyira feltűnő, hogy elállnak a fülei.
Természetesen lehet kételkedni, puszta érdekességből írtam le ezeket. Mindenkire rábízom, hogy hiszi-e, vagy sem.
