Biztosan előfordult már sokakkal, hogy kigondolt valamit, amiről meg volt győződve, hogy a saját elméjéből pattant ki, és meg volt elégedve vele, hogy milyen eredeti. Aztán, mondjuk hónapokkal később, legnagyobb megdöbbenésére valahol "szembe jött" vele saját elméjének szüleménye, miközben tudta, hogy soha, senkinek nem beszélt arról, hogy mit talált ki.
Én, személy szerint pont így jártam egy ruhadarabbal, (csak a példa kedvéért) az úgy nevezett denevér fazonú fölsővel, ami csak a mellrészénél passzos, az ujjai pedig szárnyszerűen bőek. Nem tudom pontosan, mikor jöttek ezek divatba, de emlékszem, már jóval előtte "megálmodtam" ezeket, aztán jól meg voltam lepődve, amikor a boltban kaphatóak voltak. Nem azt mondom, hogy egyedül én voltam, aki kitalálta ezt a fazont, biztosan voltak mások is, akiknek eszébe jutott. Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy működik egy olyan fajta láthatatlan kapocs minden ember elméje-lelke között, ami összeköt mindenkit. Emiatt fordulhat elő az, hogy egy valamit többen is kitaláltak már, míg nem valaki, akinek volt rá lehetősége és pénze is, meg nem valósította. Akinél a pénz és a lehetőség adott, annál pedig el van könyvelve, hogy az ő zsenialitásának volt köszönhető ez vagy amaz, holott lehet, hogy nem is az ő elméje volt az ötletforrás. Bár ezek a dolgok sosem derülnek ki, annál is inkább, mert a közös tudat-mezőről nem sokan tudnak. Ezt nevezik egyébként a metafizikában Morfogenetikus mezőnek, amely az az energia-mező, ahol az emberek nem fizikai módon kommunikálnak egymással. Itt nem csak gondolatok jutnak el egyik embertől a másikig, hanem különféle érzelmek is. Úgy lépnek egymással kapcsolatba emberek ezen a szinten, hogy ennek nincsenek is tudatában.
A közös tudat mező csak egy kis kitérő volt, de eredetileg valami másról szerettem volna írni. Ebben az esetben éppen fordítva történt. Amit kitaláltam, azzal nem a későbbiekben szembesültem, hanem az derült ki, hogy a múltban létezett ilyesmi. Ez pedig megint csak megerősítette bennem a hitet abban, hogy az ember több életet is leél.
Gyerekkoromban kitaláltam egy "játékot", amiben két harcos fivér szerepelt. Egyikük én voltam természetesen, a másik pedig a tesóm (Igen, pedig lányok vagyunk. Ennek ellenére általában fiús játékokat játszottunk.) A szereplőim olyan maszkos sisakot viseltek, amelynek szarvai voltak, íjjal és karddal harcoltak. Nem lovon közlekedtek, hanem óriási, vaskos kígyószerű lényeken, amelyekre ülést erősítettek és gyors siklással voltak képesek haladni. Úgy hívták őket, hogy Krámbász és Szkár. Az érdekesség az volt, hogy a népük csigapénzt használt fizetőeszköznek, tehát kis csigaházakkal fizettek, ami vicces is lehetne, de mégsem az. Ugyanis jóval később megtudtam, hogy Kr. e. 1100-tól nagyjából a XVI. századig használták Afrikában, Ázsiában és Óceániában a Kauri-csigát fizetőeszközként. Sőt, végleg csak 1957-ben ment ki a forgalomból. Mit ne mondjak, nagyon csodálkoztam rajta, amikor először hallottam erről, és nem értettem, hogy lehetséges ez, amikor ezt én találtam ki...
Persze a többi részletre képtelenség volna visszaigazolást találni, legalábbis kígyószerű hátas lények biztosan nem fordultak elő az életben. (A Földön legalábbis.) Talán az elmém összegyúrt egynéhány elraktározott információt, és ebből születhetett meg ez a történet gyerekkoromban, bár attól sem zárkózóm el, hogy talán egy nem a Föld nevű bolygón leélt életem emlékei voltak. Igaz, gyerekként úgy gondoltam, hogy Krámbász és Szkár valahol nagyon messze élnek, és egy ázsiai népcsoport tagjai. Egyszer lerajzoltam egy falu részletet, ahol éppen mennek a kígyó hátasaikon, a háttérben pedig, a falakra inkább indiai stílusú ábrákat rajzoltam. Az emberek ruházata is indiainak tűnik, valamint a nők homlokára is piros pöttyöket tettem.
Egy az biztos, szerintem ha a gyerek valami hihetetlenül extrém történetet talál ki játék közben, amiről tudjuk, hogy sehonnan máshonnan, tehát a TV-ből sem vehette az ötletet, arra érdemes odafigyelni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése