Kaptam egy történetet, amit szintén szeretnék megosztani veletek. Ancynak mindig azt mondták, ne beszéljen azokról a dolgokról, amik megestek vele, ezért most úgy döntött, hogy ő is elmondja, és beleegyezett, hogy megosszam a blogon. Sajnos sokan vannak úgy, hogy azért kell tabuként kezelniük az élményeiket, mert attól félnek, hogy nem hisznek nekik, illetve megbélyegzik, ha ilyesmiről beszélnek.
Ha az emlékezetem nem csal, minden ott kezdődött, hogy öt éves koromban
elütött az autó. Nagy szerencse volt, hogy túléltem pár kisebb sérüléssel, mert
a doki, aki meghallgatta a szemtanukat, azt mondta, hogy nekem meg kellett
volna halnom ott helyben, nagy csoda, hogy még mindig élek. Bár nem tudom, hogy
ez ehhez kapcsolódható-e, mert az az előtti emlékeim nagyon homályosak. Kisebb
fejsérülésem volt, amitől még a mai napig is elfelejtek dolgokat. De mindegy
is, nem ez a lényeg.
Az után minden olyan furcsa volt, mert olyan dolgokat láttam és hallottam,
sőt, éreztem is, amit mások nem. Például árnyakat elsuhanni fényes nappal,
motozást és kopogást a szobámban, lépteket éjjel az ágyam körül és furcsa,
érzéseket. Ha csak mentem az utcán, hirtelen elszorult a szívem, a sírás
fojtogatott vagy dühös lettem a semmitől. Természetesen féltem ezektől a
dolgoktól, de lassan bele szoktam és érdekelni kezdtek ezek. Anyának is meséltem
ezekről és nem lepődött meg, mert ő is ilyen, mint én.
Aztán elkezdtem utána nézni pár boszorkányos hiedelemnek és internetről
leszedett varázsigékkel meg rituálékkal foglalkoztam/szórakoztam. Persze ezt
egy idő után abba is hagytam, mert nagy hülyeségnek tartottam, viszont történt
valami. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kiesik az egyik fogam. Másnap reggel
anyával utána néztünk az álmoskönyvben. Pontosan az volt leírva, hogy atyád fia
halála. Kicsit megijedtem, hogy a két bátyám közül valamelyiknek baja lesz, de
végül teltek a napok és semmi sem történt, viszont akkoriban már kollégista
voltam, és a hét közepén azzal hívott fel anya, hogy a papám meghalt. Akkor
kezdtem jobban beleásni magam ezekbe a dolgokba. A papám halála nagyon
megviselt, hiszen nagyon jóban voltam vele, szerettem ahogy ő is engem, hiszen
én voltam az egyetlen lány unokája. Egyik este pedig azt álmodtam, hogy egy
temetésre mentem, mire megjelent mellettem a papám, megfogta a kezem és azt
mondta, ne sírjak, ne legyek szomorú, hiszen jó helyen van, és várni fog rám.
Visszajött hozzám elbúcsúzni.
Pár napra rá, újra álmodtam, most viszont azt, hogy a papám testvére az
ágyában fekszik, és nem ébred fel, bárhogy szólongatom. Mikor felébredtem,
minden rossz érzéssel rohantam anyához, hogy közöljem vele, baj van, mire
egyből megcsörrent a telefon. A papám testvére is meghalt azon a
reggelen.
Anya unokatestvére jött el hozzánk aznap, aki nagyon belemászott már az
ilyen okkult dolgokba és volt nála egy szerkezet, aminek a nevét még a mai
napig sem tudom (hála az emlékezet kieséseknek). Szóval ezzel a szerkezettel
lehet kommunikálni a szellemekkel. egyszerű vasból készült hullámos, pörgős
izé, amit a kézbe kell venni, és ez minden kérdés után jobbra vagy balra fog húzni,
ami az igent vagy a nemet jelent. Mindezek után is szkeptikusan néztem erre a
tárgyra, mert hát elég nagy humbugnak tűnt. De végül jöttek a kérdések:
- Volt itt valaki az éjjel? - a válasz az igen felé húzott.
- Egyedül volt? - nem.
- Ketten voltak? - nem.
- Hárman? - igen.
- Családtagok? - igen.
Anya akkor még nem szólt semmit, csak ezek után mesélte el, hogy éjjel
nézte a tévét és három kopogást hallott a ház három sarkából. Körbe is járta a
házat, de nem látott semmit, mindenki aludt.
Ezek után még mentek kérdések, de válasz nem érkezett. Arra gondoltunk,
hogy csak a közelgő halál miatt jeleztek.
Teltek az évek a furcsaságok megvoltak, megálmodtam dolgokat, de nem olyan
deja vu-s álmok voltak, hanem emlékeztem is rájuk, tudtam, hogy meg fognak
történni.
Aztán egyik délután, bátyámékkal megnéztem a hetedik érzéket. Gondolom,
féltem miatta vagy nem is tudom, de éjjel azt álmodtam, hogy egy sötét
temetőben állok, mellettem egy kőfal, amin egy óra volt, és amint azon éjfél
lett a harangszót túlkiabálva azt mondtam, nem vagyok hallott. Persze, az egész
családot sikerült ezzel a kiáltozással felébresztenem, de én is felébredtem. Ez
az álom többször visszajött, volt, hogy otthon, volt, hogy a koleszban. Mindig
ugyan ezt álmodtam és éjfélkor torkom szakadtából kiabáltam, amit sem otthon,
sem a kollégiumban nem néztek jó szemmel. Viszont, amikor kezdett elmaradozni
ez az álom, hát valami más történt.
A barátnőmmel a zsibongónak nevezett társalgóban tanultunk szilenció alatt,
így minden más diák a termekben voltak, csinálták a házit, csak mi ketten
voltunk kint, mert naposok voltunk.
Barátnőm mondta, hogy ő szomjas, elmegy inni. A konyhaajtó meg pont a hátam
mögött volt a zsibongó végén. Hátra is néztem, mert szerencsétlen lánynak
sikerült elbotlania így kicsit hangos volt, viszont jól kiröhögtem. Mikor
visszanéztem, egy szőke lány ült velem szembe, ahol eddig a barátnőm ült. A
lány engem nézett és mosolygott. Nem láttam rajta semmi furcsát, ugyan olyan
volt, mint bárki más, de abban biztos voltam, hogy nem a mi sulinkba jár, és
nem is ebbe a kollégiumba. Nem volt nagy létszámú az egész intézmény, mindenki
tudta mindenki nevét. Csak néztük egymás a lánnyal, amíg a barátnőm meg nem
jelent újra és elvonta a figyelmem azzal, hogy még mindig magán nevetett.
Elfordultam a szőkeségtől, hogy rá nézzek a másikra és addig kísértem a
tekintetemmel, amíg le nem ült. Persze a szőke lány addigra eltűnt.
Ezek után még kétszer láttam őt. Egyszer a szobánk közepén álló ágyon ült,
ugyan úgy nézett engem és mosolygott, utána meg az iskolabuszon.
Természetesen féltem, hiszen az árnyak már megszokottak voltak, olyan még
nem történt meg, hogy egy szellemet teljes alakjában lássak. Ám ő is eltűnt ez
után a három alkalom után, de a temetős álmok, megint előjöttek. Mindig ugyan
az. Viszont egyik éjjel, nem tudtam kiabálni. Úgy éreztem, mintha elment volna
a hangom. Hiába akarok beszélni, nem tudok. Az óra elütötte az éjfélt, én
kétségbeesetten próbáltam kiabálni, de nem ment. Valaki pedig azt mondta,
kiabáljak, de nem tudtam. Akkor valaki megfogta a vállam és megfordított. Az a
szőke lány állt megint előttem ugyan olyan kedves mosollyal és azt mondta
kiabáljak. Akkor már tudtam is és felébredtem. Bárkinek elmeséltem, azt mondta,
lehet, hogy az őrangyalommal találkoztam akkor. De ezt nem tudhatom.
Ez is egyfajta fordulópont lehetett, hiszen ezek után embereket láttam,
amiket más nem. Kivéve persze anyát. A halálesetek és az álmok után nem sokat
beszéltem vele ezekről, ő nem sok mindent akart nekem elmondani, csak mindig
ugyan azt hajtogatta, hogy inkább ne beszéljek ezekről senkinek.
Egyik este viszont lent voltunk a kanálison, az egy fürdőhely, ahol a
család barátainak büféje volt, sokszor mentünk oda iszogatni (én akkor még csak
üdítőket, persze), beszélgetni. Ott volt egy részeg fószer, aki láthatóan
magában beszélt és mindenki rajta röhögött, csak én voltam az, aki
kijelentette, hogy nem is magában beszél, mert ott ül mellette valaki más. Anya
egyből próbálta menteni a helyzetet, hogy viccesen megjegyezte, biztos nem csak
üdítő van a poharamba. Ezen megint nevetni kezdtek és mikor már nem is
foglalkoztak azzal, amit mondtam, akkor anya mondta, hogy ő is látja azt a
valakit, de a többiek nem, ezért nem is kellene erről beszélni.
A másik alakalom, hogy busszal mentem haza a suliból, de az csak a központi
buszmegállóban állt meg, ami annyit jelentett, hogy húsz perc volt
visszagyalogolni a házunkig.
Már a fél utat is megtehettem, mikor velem szembe jött egy ipse, aki
magában beszélt. Nem szokásom, de jót szórakoztam rajta, amíg el nem menetem
mellette. Akkor, mintha rám ordított volna, ezért visszafordultam, de már nem
volt egyedül. Láthatóan az én jelenlétem hidegen hagyta, de az a nő, aki a
semmiből termett mellette, láthatóan felidegesítette. A többi tíz percet alig
öt perc alatt lezavartam, hogy minél hamarabb otthon legyek.
Aztán újabb évek elteltével, a családom bejelentette, hogy költözünk
Írországba, ami rövid időn belül meg is történt. Sok új embert ismertem meg,
szép helyeket, viszont egy valami nem hagyott nyugodni. A város, ahova
költöztünk. Nem éreztem ott jól magam. Annyi minden kavargott ott a levegőben.
Általában, ha végigmentem egyedül az utcán, képes voltam összerogyni és
zokogni, mert olyan fájdalmakat éreztem, amit senkinek sem kívánok. Vagy
suttogásokat hallottam, jajveszékeléseket. Azóta megtanultam, hogy a
zenehallgatás sétálás közben nem is olyan rossz dolog.
Aztán alig egy év után másik városba költöztünk. Ott már kicsit jobb volt a
helyzet, ha nem vesszük azt, hogy az éjszaka közepén arra ébredek, hogy valaki
ül az ágyam szélén és motyog, vagy nem egy veszekedésre ébredek, mikor mindenki
alszik.
Ám ezek is lassan elmúltak. Immár két éve, hogy semmi furcsaság nem történt
velem, vagy a családdal. De sikerült ezáltal mások történeteit is
meghallgatnom, mert ezeket könnyebben mondjuk el azoknak, akik szintén
átéltek hasonlókat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése