Mivel ezzel a bloggal nem az ijesztgetés a célom, hanem inkább az elgondolkodtatás, a következő
történeteim főként furcsák lesznek. Saját, illetve közeli családtagjaim élményeit szeretném elmesélni, pontosabban folytatni a sztorikat, amik megestek velem.
Ez az eset akkor történt meg, amikor nagyobbik húgommal egyedül voltunk otthon, ketten. Nem tudom, mennyire befolyásoló tényező, de akkoriban egy tipikus öreg, budapesti bérházban laktunk, amolyan körfolyosós házban, a harmadik emeleten. A mi lakásunk éppen ott volt a körfolyosó egyik végén, a sarokban, ami azt jelentette, hogy a közvetlen szomszédságunkban már csak a mindig árnyékos hátsó lépcső volt található, ami összekötötte a pincét a padlással. Tesómmal sokat játszottunk ott egyébként, mivel vonzott minket ez a hely, és mert tök rosszak voltunk. Innen, a poros, szürke csigalépcsőről keskeny kis ablakokon lehetett kilátni a ház háta mögé, olyan helyre, ahova az utcáról sose lehetett belátni, ugyanakkor ott, a mi emeletünkön, ez a bizonyos keskeny ablak pontosan szemben helyezkedett el a saját konyhánk ablakával, így ha a hátsó lépcsőn lógtunk éppen, simán átintegethettünk anyunak a konyhába.
Na most, tesómmal ott ültünk a konyhában, és mi mást is csinálhattunk volna, mint rémtörténeteket meséltünk egymásnak, ha már egyedül voltunk. Én háttal ültem a keskeny ablaknak, és tesómat néztem, ahogy beszélt, amikor egyszer csak azt hallottam, hogy erősen és határozottan bekopognak hozzánk a konyhába az ablaküvegen. Ezzel egyetemben láttam a testvérem csodálkozva kiguvadó szemét, és mivel amúgy is be voltunk parázva, sikítozva kirohantunk, be a szobába, és azt kezdtük tárgyalni, mi is történt tulajdonképpen.
Amikor meghallottam a kopogtatást, testvérem, aki szemben volt az ablakkal, látott egy fölülről lenyúló kézfejet, ami konkrétan bekopogtatott.
Izgatottan találgattuk, hogy vajon a fölöttünk lakó szomszéd jelzett-e így, mert túl hangosak lettünk volna? Ez azért volt hülyeség, mert egyáltalán nem hangoskodtunk, ráadásul soha az életben nem kopácsolt még be azon az ablakon senki. Ha akart volna valamit, ez nem volt stílusa, akkor lejött volna becsöngetni. Felmerült bennem az is, hogy valaki lenyúlt egy afféle hosszú pálcás hátvakaróval, aminek a vége emberi kézfejet formázott, mert lehetett ilyet kapni a boltban, tehát létezett ilyen eszköz. Csakhogy a testvérem látta, hogy a kézfej mozgott, vagyis valódi volt, "élő" testhez tartozott, ezért mégis csak embernek kellett lenyúlnia ahhoz az ablakhoz.
Na igen, de egyáltalán képes lenne erre egy ember? Amint lett rá lehetőségünk, a testvéremmel a hátsó lépcsőhöz szaladtunk és kinéztünk a hosszúkás, keskeny ablakon, hogy felmérjük az emeletek hátsó ablakai közt lévő távolságot. Ahogy sejtettük, egyszerűen fizikai képtelenség lett volna, hogy a negyedik emeletről valaki kinyújtózzon, hogy bekopogjon az alatta lévő ablakon, ugyanis ha nem legalább öt méter volt köztük a távolság, akkor keveset mondok. A pesti bérházak lakásaira különben is jellemző, hogy nagyon magasan van a mennyezet. Ember tehát, legalábbis fizikai értelemben nem igazán lehetett a titokzatos beköszönő.
Ezt a történetet leszámítva, habár elég rozoga és régi bérházban laktunk a sötétbe vesző csigalépcső mellett, más hátborzongató dologról, ebből az időszakból, nem tudok beszámolni, pedig testvéremmel néha még a padlásra is felszöktünk "kalandozni". Viszont a mai napig emlegetjük azt a megjelenő kezet az ablak tetejénél, noha én csak fültanúja voltam, testvérem a saját szemével is láthatta a jelenséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése