Egyszer - lassan már tizenhárom éve -, volt alkalmam arra is, hogy kipróbáljam, milyen, amikor az embert szakember utaztatja vissza az egyik előző életébe. Nagyon érdekes és maradandó élmény volt, amit a regressziós hipnózis során átéltem.
Úgy kezdődött, hogy a doktornő elindított egy halk, nyugtató zenét. Én egy fotelban ültem, ő pedig szemben velem. Nagyon izgultam, ezért attól féltem, hogy nem fog sikerülni. El se tudtam képzelni, hogy fog tudni engem olyan állapotba hozni, hogy félig aludjak, de közben mindent halljak, amit mond. Ám ahogy a doktornő halk, nyugodt beszédére figyeltem és követtem az instrukcióit, be kellett látnom, hogy nem hiába okleveles. Miközben mondta, hogy a szemhéjaim egyre jobban elnehezülnek, ólom nehézzé válnak, tényleg így is kezdtem érezni. Mindenem súlyossá vált, olyan volt, mintha kőből lennék, és belepréselődnék a fotelba, ezen kívül majdhogynem tényleg éreztem, hogy süllyedek lefelé, egyre mélyebbre.
Ahogy azt már előre vártam, következett a klasszikus "egy teremben vagyok" rész, de itt nem ajtók vettek körül, hanem könyvespolcok, rengeteg könyvvel. Kicsik, nagyok, vastagok, keskenyek, némelyik füzetméretű, valamelyik poros, bőrkötéses stb.
Be kellett mennem egy külön szobába, ahol a saját előző életeim történeteit tartalmazó könyvek álltak a saját polcaimon.
Le kellett emelnem egy könyvet, ami valamiért odavonz magához. Először csak forgatnom kellett a kezemben, kívülről nézegetnem, ismerkednem vele, az első oldalán kinyitva a fejezeteket kellett végigtanulmányoznom. (Egyiknek sem tudtam a címét elolvasni, egyszerűen nem láttam a betűket.)
Aztán ahogy továbblapoztam, kibontakoztak előttem a képek, váltakozva, kissé bizonytalanul.
Mindeközben tökéletesen tudatos maradtam. Az volt az érdekes, hogy mindent hallottam magam körül, még az utcáról beszűrődő halk zajokat is a meditációs zenén túl, ennek ellenére éreztem, hogy megmozdulni, vagy akár a szememet résnyire kinyitni komoly nehézségekbe ütközött volna, ha azt magamtól kíséreltem volna meg.
A doktornő hagyott itt egy pár percet, hogy alaposan "belelapozhassak abba a könyvbe", és hogy felfogjam, közben milyen képek villannak fel előttem, aztán kérdéseket kezdett el föltenni.
A XVI. században voltam, Németországban. Nemesemberként, éltem, mint férfi. Egy rövid, sötét hajú, enyhén borostás férfi jelent meg előttem, és én egyszerűen tudtam, hogy ő én vagyok. Amikor rákérdezett a doktornő, hogy hívnak, és én válaszoltam, hogy Karl vagyok, azt mondta, szép nevem van.
Láttam egy fehér falu vár részletét, egy odavezető, fákkal szegélyezett ösvénnyel. A családommal ebben a várban éltünk kegyeltként. A feleségem személyében egy hosszú, hullámos, szőke hajú nőt láttam, akit Elisának hívtak és volt egy fiúnk, Robert.
Azt mondta a doktornő, hogy ugorjunk előre az időben tizenöt évet, és nézzük meg, ekkor hogyan éltük az életünket.
Itt már kegyvesztettek voltunk, nem tudom, miért. Valahol az erdőben éltünk, és íjazni tanítottam a fiamat. Bevillant egy kép egy ronda kis fekete korcs kutyáról is, a mi kutyánk volt.
Összességében nem kísérte egyáltalán nagy érzelem kavalkád a látottakat, inkább csak tényként sorakoztak előttem a képek. Számomra az igazán érdekes csak azután történt, miután vége lett a hipnózisnak és magamhoz tértem.
Először is, amikor apukám (aki elkísért), átjött a másik szobából csodálkozva kérdezte, hogy miért tartott ez ilyen sokáig, majdnem egy órán keresztül várt rám. Ezen pedig én voltam nagyon meglepődve, mert nekem sokkal rövidebbnek, max. fél órának tűnt az egész.
Másodszor pedig, hihetetlenül erősen bennem maradt még Karl lenyomata. Tizenhét-tizennyolc éves lány létemre meglett, felnőtt férfinak éreztem magam. Ez a jelenség körülbelül fél órán át tarthatott. Egyszerűen minden eltűnt belőlem, ami lelkileg addig rám volt jellemző, mintha szó szerint kibújtam volna önmagamból és egy másik bőrt húztam volna magamra. Rendkívül határozottnak, magabiztosnak és önbizalomtól duzzadónak éreztem magam, ami iszonyúan jó érzés volt, merthogy mindennek pontosan az ellentéte vagyok belülről. Kicsit meg is ijedtem, de nem szóltam róla, sem apunak, sem a doktornőnek. Mialatt elindultunk hazafelé, szó szerint figyelnem kellett magam, nehogy úgy tűnjön, hogy furcsán viselkedek, és nehogy túlságosan férfiasan lépkedjek és mozogjak. Aztán lassan elmúlt az érzés, és minden, ami lelkileg a mostani önmagamra jellemző, visszaszállt belém.
Mindeközben tökéletesen tudatos maradtam. Az volt az érdekes, hogy mindent hallottam magam körül, még az utcáról beszűrődő halk zajokat is a meditációs zenén túl, ennek ellenére éreztem, hogy megmozdulni, vagy akár a szememet résnyire kinyitni komoly nehézségekbe ütközött volna, ha azt magamtól kíséreltem volna meg.
A doktornő hagyott itt egy pár percet, hogy alaposan "belelapozhassak abba a könyvbe", és hogy felfogjam, közben milyen képek villannak fel előttem, aztán kérdéseket kezdett el föltenni.
A XVI. században voltam, Németországban. Nemesemberként, éltem, mint férfi. Egy rövid, sötét hajú, enyhén borostás férfi jelent meg előttem, és én egyszerűen tudtam, hogy ő én vagyok. Amikor rákérdezett a doktornő, hogy hívnak, és én válaszoltam, hogy Karl vagyok, azt mondta, szép nevem van.
Láttam egy fehér falu vár részletét, egy odavezető, fákkal szegélyezett ösvénnyel. A családommal ebben a várban éltünk kegyeltként. A feleségem személyében egy hosszú, hullámos, szőke hajú nőt láttam, akit Elisának hívtak és volt egy fiúnk, Robert.
Azt mondta a doktornő, hogy ugorjunk előre az időben tizenöt évet, és nézzük meg, ekkor hogyan éltük az életünket.
Itt már kegyvesztettek voltunk, nem tudom, miért. Valahol az erdőben éltünk, és íjazni tanítottam a fiamat. Bevillant egy kép egy ronda kis fekete korcs kutyáról is, a mi kutyánk volt.
Összességében nem kísérte egyáltalán nagy érzelem kavalkád a látottakat, inkább csak tényként sorakoztak előttem a képek. Számomra az igazán érdekes csak azután történt, miután vége lett a hipnózisnak és magamhoz tértem.
Először is, amikor apukám (aki elkísért), átjött a másik szobából csodálkozva kérdezte, hogy miért tartott ez ilyen sokáig, majdnem egy órán keresztül várt rám. Ezen pedig én voltam nagyon meglepődve, mert nekem sokkal rövidebbnek, max. fél órának tűnt az egész.
Másodszor pedig, hihetetlenül erősen bennem maradt még Karl lenyomata. Tizenhét-tizennyolc éves lány létemre meglett, felnőtt férfinak éreztem magam. Ez a jelenség körülbelül fél órán át tarthatott. Egyszerűen minden eltűnt belőlem, ami lelkileg addig rám volt jellemző, mintha szó szerint kibújtam volna önmagamból és egy másik bőrt húztam volna magamra. Rendkívül határozottnak, magabiztosnak és önbizalomtól duzzadónak éreztem magam, ami iszonyúan jó érzés volt, merthogy mindennek pontosan az ellentéte vagyok belülről. Kicsit meg is ijedtem, de nem szóltam róla, sem apunak, sem a doktornőnek. Mialatt elindultunk hazafelé, szó szerint figyelnem kellett magam, nehogy úgy tűnjön, hogy furcsán viselkedek, és nehogy túlságosan férfiasan lépkedjek és mozogjak. Aztán lassan elmúlt az érzés, és minden, ami lelkileg a mostani önmagamra jellemző, visszaszállt belém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése