Üdv mindenkinek! - (Egy kicsit magamról)

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én már elég régóta tapasztalom, hogy a világ sokkal több, mint amilyennek látszik. Ha immár közel tizenöt év távlatából nem bombáztak volna "odaátról" mindenféle jelekkel és üzenetekkel, amelyek megerősítettek abban, hogy nagyon is létezik az "odaát", talán most még mindig egy sarokban kuporognék dülöngélve, és azon törném a fejemet, hogy normális vagyok-e, vagy nem. Márpedig, ha megkérdőjelezem a normálisságomat, amit sokszor meg is tettem, mikor elkapott a kétkedés, akkor elmebeteg már alapból nem lehetek, ugyebár... Tehát mindenféleképpen egészséges vagyok.

A láthatatlan világ üzen nekünk, és mindenkinek egyedi módon. Aki ilyesmiket él át, azt csak biztatni tudom, hogy higgyen. NINCS VÉLETLEN!! Soha, semmikor, még véletlenül sincs véletlen!!!! Még ha valamikor valami túlságosan abszurdnak is tűnik, azt sem szabad félredobni, pusztán azért, mert az agyunk azt már végképp nem tudja befogadni. De igen, be kell fogadni egészen nyugodtan.

Én személy szerint mindig is túlérzékeny gyerek voltam, és elég zárkózott is. Mindentől és mindenkitől féltem. Tipikusan az a gyerek voltam, aki egész nap csendben meghúzta magát, és el volt a saját gondolataiban, a körülötte lévő világ megfigyelésével, illetve tök jól elszórakozott a saját fantáziavilágaiban. Senkit sem engedtem közel magamhoz, vagyis csak nagyon kevés embernek tudtam megnyílni. A legjobb barátaim a saját tesóim voltak. Így aztán persze kegyetlenül nehéz volt a hétköznapokat túlélni, mert a háttérben nem mindig volt ott a család. Bár az évek folyamán sokat változtam és sokkal nyitottabb lettem a világ felé (meg magabiztosabb is), azért még mindig az "antiszoc" jelző illik rám a legjobban, akinek könnyen megy, hogy befelé figyeljen a lelkébe, illetve meghallja azokat a bizonyos belső hangokat.

Legkorábbi megmagyarázhatatlan élményeim úgy négy-öt éves koromra tehetők, amikre teljesen tisztán és élénken emlékszem, minden egyes mozzanatára, mintha csak tegnap történtek volna!

Az első alkalommal apukámmal jöttünk hazafelé a nagymamáméktól. A vasútállomáshoz tartottunk, apu fogta a kezemet. Egyszer csak félrerántott azzal a felkiáltással, hogy "Vigyázz, lódarazsak, nehogy rájuk lépj!" Lenéztem a földre, és nagyon meglepődtem, mert én nem lódarazsakat láttam ott, hanem két nagy pókszerű, színes valamit, amiknek nagyon sok hosszú, vékony lába volt, és összegabalyodva vergődtek a földön. Annyira megdöbbentett a látvány, hogy még hosszú percekig csak forgolódtam, és néztem hátrafelé, és hát akárhányszor hátranéztem, azok még mindig nem akartak lódarázzsá változni, és nem fért a fejembe, hogy apu miért nem csodálkozik rajtuk, és úgy egyáltalán, miért mondja rájuk, hogy lódarázs, amikor nem azok! A két pókszerű lény színében főleg a kék volt az uralkodó, de volt rajtuk egy kis sárga, és rózsaszín is. Egyenesen nonszensz. Egy kisgyerek ha lát is olyasmit, amit addig még sosem, attól még nem kezd el hallucinálni.

Előfordul az, persze, hogy a kisgyerek lát egy akkora nagy bogarat, amekkorát azelőtt még nem látott, és felnőtt korára úgy emlékszik vissza a benne mély nyomokat hagyott élményre, hogy istentelenül bazi nagy volt az a bogár hozzá képest. Ám de nem haluzza be, hogy mondjuk nem is fekete volt, hanem vörös, mint a vér, bármennyire is volt félelmetes a számára.

Az is előfordulhatott, persze, hogy amikor apu félrerántott engem és rám kiáltott, nehogy rálépjek a lódarazsakra, annyira megijesztett, hogy hallucinálni kezdtem. Na igen. Ez kézenfekvő magyarázat lenne, igaz? Akkor viszont mi a helyzet a második alkalommal?

A második alkalommal otthon voltam a fürdőszobában egyedül, konkrétan a bilin ültem. Anyu a mellettem lévő helységben, a konyhában volt és főzött. Nagyon pici fürdőszoba volt, mint ahogyan az egész Izabella utcai lakás is pici volt, egy szobás, előszoba nem volt, a bejárati ajtó rögtön a konyhába nyílt. Ezért kissé zsúfoltan, a fürdőszobában volt a cipős szekrény, fölötte a kabátokkal. Kicsi énem tehát, ott ült a bilin, és egyszer csak azt láttam, hogy a cipős szekrény mögül előlépked egy ugyanolyan nagy kékes-rózsaszínes-sárgás, pókszerű lény, nagyon sok, hosszú vékony lábbal, mint amilyet akkor láttam apu mellett. Halál csendben, ahogy a jelenések tűnnek fel hirtelen, közeledett felém a kövön, én pedig csak ültem a bilin és néztem. Megfordult a fejemben, hogy mi történne vajon, ha közel engedném magamhoz, de ahogy közeledett, kezdtem egyre jobban megijedni tőle, és jobbnak láttam, ha inkább kiabálok anyunak, jöjjön gyorsan, ne engedje mégse, hogy odajöjjön hozzám, vagy legalább nézze meg ő is, hátha látni fogja, amit én, nem úgy, mint apu. Kiabálni kezdtem, mire anyu csak annyit tett, hogy kopogtatott a fakanállal. Erre tűnt el a pókszerű lény. Csak úgy egyszerűen, mintha ott se lett volna.

A kérdésem az: Mik voltak ezek?!

Van még egy érdekesség, aminek talán nincs akkora jelentősége, hacsak arra nem volt hivatott felhívni a figyelmemet a következő eset, hogy mire lehetek képes, ha összeszedett vagyok és magabiztos, és gyermeki hittel, kételkedés nélkül fordulok a természet, a külvilág felé. 

Valami téren voltam apuval, egy kör alakú, aszfaltozott téren, ahol körbe-körbe hamburgeres, lángosos árusok voltak, és kocsmák, na meg persze sok-sok galamb az emberek közelében, amik várták a lehulló, potya kaját. Amíg apu sorban állt, én a galambokat kezdtem el nézni, és megakadt a szemem az egyiken, amelyik úgy külön volt a többitől. Nem, nem volt beteg, nem volt felborzolva a tolla. Egészséges galamb volt, lesimult tollakkal, fénylő szemekkel, és ahogy ott állt külön a többiektől, nem csinált semmit, csak engem nézett félrefordított fejjel.

Egymás szemébe bámultunk a galambbal, engem pedig hirtelen elragadott az izgalom, és megpróbáltam magamban megszólítani, hogy jöjjön oda hozzám. Most, hogy így visszagondolok, ilyen furcsán intelligens galambot azóta sem láttam még. Olyat, amelyik ennyire mereven figyel engem a fél szemével, és nem fél tőlem. Érdekes volt maga a szituáció is, hogy míg a többi madár őrülten szaladgál, és kapkodja föl a morzsát, addig az az egy konkrétan velem van elfoglalva.

 Gondoltam egyet, és óvatosan közelebb léptem felé, erre a furcsán figyelő galambnak ugyan ez volt a reakciója. Halál komolyan mondom, hogy utánozva engem egy ugyanolyan óvatos és egyetlen közelítő lépést tett felém. Aztán léptem még egyet, és ő is, majd megint, de szigorúan csak én utánam, és így közeledtünk egymás felé lassan, miközben a madár folyamatosan fölfelé bámult rám.

Sosem tudhattam meg, mi lett volna ennek a vége, mert apu rám szólt, hogy hagyjam a galambokat és jöjjek végre, de még a mai napig megmaradt bennem, hogyan nézett az engem merev tekintettel az a madár, miközben utánozott.

Már kiskoromban is szerettem minden olyasmit, amit nem lehetett a saját szemünkkel látni. Egyszerűen vonzott minden, ami köré rejtély szövődött. Apu imádta az UFO magazint és a Harmadik szem című folyóiratot, egy egész bőrönddel volt neki belőlük. Mennyire imádtam azokat én is olvasgatni a tesómmal! Nem kellett minket ilyesmivel külön traktálni, anyuék sosem sztoriztak nekünk UFO-król, anélkül is nekiültünk tesómmal lapozgatni az újságokat. Apu sosem áradozott, hogy "gyerekek, döbbenetes sztorit olvastam!" , senki nem volt, aki külön felhívja rá a figyelmünket. Tesóm és én teljesen magunktól választottuk az UFO újságokat a megannyi más színes magazin közül.

Az érdeklődésünk abba az irányba fejlődhetett, amilyenben szeretett volna. Nem terelgetett minket senki, anyuék sosem szabták meg, mire gondolhatunk, mit játszhatunk, a gyermeki fantáziánknak sem szabott senki sem határt. Katolikusok voltunk, akkoriban még templomba is eljárogattunk, de nálunk nem volt soha akkora szigor, hogy a vallás mondja meg mi a rossz és mi a jó. Átlag család voltunk, akik csak élték a hétköznapjaikat, normál értékrenddel, és szívesen segítettek másoknak. Apu egy időben még sekrestyésként is dolgozott a templomban. Szóval a családban nem volt semmi extra azon kívül, hogy két túlontúl színes fantáziával és érzékenységgel megáldott gyerek is volt benne: tesóm meg én, és később pedig a harmadikként születő, kisebbik húgom is, aki szintén tudta borzolni az idegeinket megdöbbentő dolgaival.

Nálam a világ szó szerint ott színesedett, és terjedt ki igazán izgalmas messzeségekbe, ahol a fizikai határ elvágta a láthatót a láthatatlantól. Nagyon jól éreztem magam kisgyerekként a saját világomban. Egészen addig, amíg el nem értem azt a pontot, amikor a külvilág nyomása el nem kezdett rám nehezülni, és nem szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyire más is vagyok tulajdonképpen a többi gyerekhez képest.

Igen, az iskolában jött az első pofára esés. Iszonyatosan kilógtam a sorból. Talán emiatt kezdtem el egyre inkább magamba fordulni. Mert nem volt más hozzám hasonló, akivel igazán mélyen és őszintén megértettük volna egymást, akik ugyanakkora intenzitással és beleéléssel lettek volna képesek képzelegni, akármiről is legyen szó.

Na de rólam, és a személyiségemről elég is ennyi, a lényeg, hogy mostanra már el tudok helyezkedni a látható világban, és valamennyire megtanultam azt is, hogy megtartsam az egyensúlyt: a hétköznapokban már képes vagyok arra, hogy lelkileg és agyilag is ott legyek, ahol éppen kell, miközben továbbra is nagy érdeklődéssel fordulok minden felé, ami természetfeletti.