Visszatérnék most egy kicsit a velem történt, személyes élményekhez. Még mindig van néhánydolog, amiről még nem írtam, köztük olyan is, amit még nem tudom, hogy fogok elmesélni, de előre bocsájtom, hogy ahhoz majd igen csak nagy nyitottság és rugalmas szemlélet lesz szükséges.
Talán már említettem, de hangsúlyozom megint, bármi, ami az emberrel történik, az mindig valami határozott okkal történik! Pláne akkor, ha valaki olyan emléket őriz magában egészen kicsi korából, amire más, egy kívülálló azt mondaná, az teljesen jelentéktelen. Ám ha te benned valamiért igenis, kristálytisztán él az az emlék, akkor amögött mindig van valami fontos, vagy különleges ok. Itt most nem konkrétan azokra a példákra gondolok, hogy van egy emléked arról, hogy a bevásárló áruházban mennyire sírtál, mert nem kaptad meg a plüsskutyát. Igen, erre más valóban azt mondaná, jelentéktelen, mert ilyesmi helyzet mindenkivel megtörténik gyerekkorában, és biztosan mindenkinek számít a fájó emlék. Én most olyan gyerekkori emlékekre gondolok, amik valóban jelentéktelennek tűnnek, mégis élesen él benned a kép és az érzés, mondjuk húsz év után is. Mondjuk valami olyasmi, hogy álltál egy kerítés előtt, nem történt semmi, csak annyi, hogy nézted. Nézted, és közben volt benned valami furcsa, leírhatatlan érzés. És a kettő együtt valahogy összeadódott, és megmaradt benned a pillanat. Ha hasonló megtörtént már valakivel, az tudja, miről beszélek. Ott szinte biztosan nem csak a kerítést figyelted - csak hogy a példánál maradjak -, hanem pontosan megéreztél valamit ott és akkor. Az a helyzet, hogy velem több ilyen is történt, és nagyon sokat törtem a fejem, elemezgettem magamban, hogy mi is történhet ilyen helyzetekben. Miért van az, hogy az ember bizonyos "semmit mondó" emlékképeket még mindig ilyen intenzíven őriz magában? Meglátsz valakit kisgyerekként, és nem bírod elfelejteni, érzel valamit, és nem bírod elfelejteni. Ez mind, mind a saját bizonyítékod arra, hogy az emlékek a lélekben raktározódnak el, és időnként valami külső történés a felszínre hozza benned, illetve, hogy a lélek utazik téren és időn át.
Ez az eset - ami még a mai napig mélyen elgondolkodtat-, fogalmam sincs, hogy ténylegesen mit akart jelezni, vagy miféle üzenetet hordozott, de mindenesetre nagyon figyelemfelkeltő. Egy rendkívül szokatlan jelentnek voltam ugyanis tanúja.
8-9 éves lehettem, amikor anyuékkal beültünk egy gyorsétterembe. Apuval és a tesóimmal leültünk egy üres asztalhoz, amíg anyu elment rendelni. Ahogy ott ültünk, egyszer csak felfigyeltem egy kisebb ember csoportra, ami közvetlenül mellettünk tömörült az üres asztaloknál, és persze senki sem figyelt rájuk, egyedül én, mintha egyszerűen odavonzotta volna a tekintetemet! És nem csak simán odavonzotta, figyelni kezdtem ezt a csoportot, mert egész megmagyarázhatatlan módon érdekeltek. Valamiért nagyon érdekesnek találtam őket.
Körülbelül tízen lehettek, és nem is igazán az asztalnál ültek, hanem inkább mellette (!) csoportosultak, többen leginkább csak ott álltak, és mind konkrétan arra az illetőre figyeltek, akit közrefogtak. Igen feltűnő módon mindegyikük fiatal, magas és helyes pasi volt, egyforma rövid, barna hajjal, és emlékszem, azon még külön elcsodálkoztam, hogy annyira egyformának tűntek, mintha egymás klónjai lettek volna.
Az igazán furcsa és szembetűnő volt velük kapcsolatban, hogy nem beszéltek, egyikük sem (!) csak mosolyogtak. (De hosszú perceken keresztül, mialatt figyeltem őket!!!) Mindegyik mosolygott és úgy nézték a középen ülő srácot, mintha egyetlen szó kimondása nélkül viccet mesélt volna nekik, legalábbis teljesen ez volt a benyomásom.
Ez a középen ülő srác is mosolygott, miközben maga elé bámult. (Ami megint csak furcsán nézett ki.) Tehát az egész jelenet valahogy úgy nézett ki, mintha egy csoportnyi nagyon helyes gyépés, huszonéves pasi percekig csak mosolygott volna a középen ülő szintén mosolygó társukra, anélkül, hogy egy szót is kimondtak volna ezalatt az idő alatt!!! Ő azonban nem pusztán csak ült, és mosolygott, hanem tényleg azt a hatást keltette, mintha a maga elé bámulás közben összpontosított volna valamire. És mivel nem valószínű, hogy autistákról volt szó, a szitut inkább úgy tudnám lefordítani, hogy teljesen olyan volt, mintha a középső srác éppen telepatikusan kommunikált volna a többivel.
A szememet alig bírtam levenni róluk, főleg a középső srácról, akihez nagyon furcsa módon, nyolc évesen egyre erősebb vonzalmat kezdtem érezni, ott apu meg tesómék mellett, ami miatt egyben el is kezdtem kellemetlenül érezni magam, sőt, még egy kicsit meg is ijedtem, mert nem értettem, mi az amit látok, és miért érzem hirtelen, amit érzek.
Megpróbáltam nem odafigyelni a furán némán egymásra mosolygó srácokra, akik közül a középen ülő amúgy feltűnően a leghelyesebb is volt, és a legszebb mosolyú, ezért elfordultam, és úgy tettem, mintha nem érdekelnének. Már csak azért is, mert féltem, hogy apu észreveszi a zavaromat, vagy netán azt, hogy őket figyelem.
Csak nézzük meg a jelenetet külső szemmel, és anélkül, hogy valami fantasztikumot sejtenénk a szituáció mögött: Adott egy csoport feltűnően jó megjelenésű, majdhogynem divatlapból kilépett (szinte egyforma) fiatal férfi, akik körülbelül hat-hét percen keresztül csendben és vigyorogva figyelik egymást, miközben engem, mint nyolc éves kislányt teljesen felkavarnak belülről, és olyan zavarba hoznak, amilyet azelőtt még sosem éreztem. Mi történt ott, és miért? Miért nem foglalkozik velük senki, és miért nem néz rájuk senki? Hiszen nagyon helyes pasikról van szó! A családtagjaim közül, miért egyedül csak én nézem, illetve veszem észre őket?
És most nézzük meg a jelenetet kevésbé földhöz ragadtan: Ezeket a fiatal férfiakat egyedül csak én láttam, más nem. Miattam gyűltek oda, pontosan a mellettem lévő asztalhoz, hogy megfigyelhessem őket, és elgondolkodhassak a látványon és a szituáción, és felmerülhessen bennem: telepatikusan kommunikáltak egymással. De ami a leglényegesebb talán, hogy nem voltak emberek, csak annak tűntek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése