Amikor a gyermektestbe bújt ellenségeddel találkozol...

Amikor a Benczúr utcában laktunk, én még csak körülbelül két éves lehettem, és a következő eset mégis mélyen és élénken megmaradt bennem, annak ellenére, hogy akkor még nagyon kicsi voltam. (Tévedés ne essék, nekem nincs szuper memóriám, csupán egy pár kitörölhetetlen emlékem van, amik éppen ennél fogva figyelmet követelnek.)

Csak sok évvel később tudtam meg, hogy az illető anyukával egy kórteremben volt anyu a szülészeten, amikor én készülődtem megszületni, ezért ismerték egymást, de a kapcsolatot nem tartották különösebben, csupán amikor nagy ritkán összefutottak az utcán, akkor beszélgettek el. A másik anyukának fia született, majdnem ugyanakkor, amikor én.

A legelső alkalommal, miután "megszülettünk", akkor találkoztam szembe a velem egyidős kisfiúval, amikor aznap az anyukájával éppen arra járt, és talán megbeszélés szerint, be is köszöntek hozzánk a Benczúr utcai otthonunkba. A lakásunk ott a földszinten volt, tehát, amikor kiléptünk onnan, rögtön a ház udvarán voltunk, ahol, emlékszem, volt homokozó, meg egy nagy fa is.

Tisztán megmaradt bennem a jelent: anyu kihozott a homokozóhoz, ahol a másik oldalon a másik anyuka állt a kisgyerekkel. A homokozó választott el minket egymástól, mintha egy tó két egymással szemben lévő partján álltunk volna.

Az anyukák mosolyogva figyeltek minket, ahogy néztük egymást, talán olyasmiket is mondtak, hogy "nézd csak, ott van Sz., illetve Máté..." Mi egy hang nélkül bámultunk egymásra, és ekkor tört föl bennem egy fölöttébb furcsa érzés, ami miatt erősen megragadhatott bennem a jelenet. Életemben talán ekkor éreztem magam először iszonyatosan kellemetlenül, és szorongónak, hogy legszívesebben elbujdostam volna, vagy legalább eltakartam volna az arcom, azonban olyan volt, mintha lebénultam volna. Mintha borzasztóan szégyelltem is volna magam, miközben szó szerint éreztem abból a kisfiúból áradni felém az ellenszenvet és a megvetést.

Elég nevetségesen hangzik, hogy kisgyerekek ilyesmit lennének képesek érezni egymás iránt, főleg két évesen, mégis így volt és megtörtént, legalábbis én ezt éltem meg. Elmondhatom, hogy egy életre belém vésődött az a pillanat.

Később ugyanabba az iskolába kerültünk, de a fiú nem az én osztályomba járt. Külön tornaórákon, sok évvel később találkoztam vele össze legközelebb, hét-nyolc éves korunkban, mivel nagyon szerettem a testnevelést, és balszerencsémre ő is. Csak halványan volt ismerős nekem a fiú, de első reakcióm az volt, hogy tartottam tőle, és nem örültem neki, hogy ő is részt vesz a külön tornán. (Máténak hívták, és anyu is megerősítette, hogy ő az a fiú.) Egyszerűen rontotta a jelenléte a felhőtlen, nyugodt légkört. Fogalmam sincs, ő felismert-e, vagy bármit tudott volna-e rólam, ami egy esetleges előző életünkből maradt vissza rossz emlékként, de hamar nyilvánvalóvá tette, hogy nem kedvel engem. Folyton csúfolódott rajtam, meg egyéb módon bántott meg szavakkal, és amikor kidobóst játszottunk és csapatot kellett választani, mindig vagy szándékosan mellőzött engem, vagy hangos megjegyzéseket tett, miszerint nem akar velem lenni, vagy hogy béna vagyok (aminek az ellenkezőjét bebizonyítottam), továbbá a labdát is mindig olyan erővel vágta hozzám, direkt, hogy fájjon.

Aztán, amikor már nem volt több külön torna, többet nem találkoztam vele, és az életben ezek után már máshol sem keresztezték egymást az útjaink.

Nyilván egy ember a másik számára vagy rokonszenves, vagy valamiért nem az. Ám hogy két kisgyereknél miként alakulhat ki a szimpátia, avagy annak ellentéte, amikor először találkoznak, úgy, hogy semmiféle előzménye nem volt a vélemény kialakulásának, főleg,  ha azelőtt kapcsolat sem volt köztük, az tényleg nagy rejtély. (És ráadásul, hangsúlyozom, itt kisgyerekekről volt szó!)

De mivel lehetne ezt megmagyarázni, ha nem azzal, hogy az ember előző életeiben már találkozott azokkal a személyekkel akikkel az adott jelenlegi életében összekerül valamilyen okból a sors által? Van úgy, hogy ok nélkül érez valamit az ember egy másik emberrel kapcsolatban, és talán sokszor nem is érti, hogy miért érezheti azt. Hát pont azért, mert ok nélkül soha semmi sincs!

Való igaz, hogy a gyerekek között jellemző, ha egy fiúnak tetszik egy lány, azt általában úgy adja tudtára a szerencsétlennek, hogy piszkálja, meghúzza a haját, hergeli, vagy egyéb módon bántja esetleg, csakhogy ez nem az a szituáció volt. Hiszen a legelső szembesüléskor is, és azt követően is, minden alkalommal éreztem a köztünk feszülő ellentétet.

Biztos vagyok benne, hogy Mátéval valami igen kellemetlen dolog húzódott közöttünk a régmúltban, amire a lelkünk nagyon is emlékezett. Számomra ez is csak azt bizonyítja, hogy igenis van reinkarnáció, illetve, hogy az ember több életet is leélt már!

Ha tovább elemezgetem a helyzetet, természetesen az sem véletlen, hogy ugyanabban a szülőszobában születtünk, kis eltéréssel majdnem egyszerre. Ez vajon utalhat arra, hogy annak idején egyszerre haltunk meg...? Mindenesetre, a közös karmánk nem volt annyira súlyos, tekintve, hogy megúsztam néhány gyerekes gonoszkodással, bár az átélt érzések ezalatt nem igazán voltak gyereknek valóak...