Vannak párhuzamos valóságok? - "Meg nem történt", mégis berögzült emlékek

Az előző, "A mosolygók"-ban, írt gondolatot folytatnám a különös régi, gyerekkori emlékekről,

amelyek egyébként semmitmondóak is lehetnének, valamiért azonban mégsem azok. Olykor olyan dolgokra emlékszünk az életünkből, ami teljesen hétköznapi. A bökkenő csak az, hogy a bizonyos emlék abból a korunkból származik, amire az ember normál esetben már csak nagyon ködösen, alig-alig emlékszik vissza. Mondjuk 2-3 éves korából. És mivel nem köthető hozzá különösebben jelentős esemény, erősen elgondolkodtató: Akkor vajon mégis, hogyan lehetséges az, hogy ott van a fejünkben, méghozzá teljesen élénken, minden mozzanat?

Egyszer hallottam egy olyan elméletet, miszerint párhuzamos valóságok léteznek, azaz egy időben egyszerre több dimenzióban is ott vagyunk. Ez nem sci-fi, hanem a modern fizika egyik elmélete, amit egyre több szakember is elismer már. Eljátszottam a gondolattal, mi van akkor, ha azokban a bizonyos emlék pillanatokban valahogy összeolvadtam egy-egy más dimenzióbeli énemmel, és a jelenség hatására az adott történés sokkal erősebben és intenzívebben maradt meg bennem.

Nekem több olyan is van kisgyerekkoromból, amire határozottan és élénken emlékszem, pedig azok elvileg nem történhettek meg, és álmok sem voltak, hiszen az álmokat igen csak külön lehet választani a valósan megtörtént eseményektől, legalábbis nekem soha életemben nem volt olyan problémám, hogy ne tudtam volna azokat megkülönböztetni.

Ilyen például az, amikor egy alkalommal kiskoromban egyedül voltam a szobában, és egy rózsaszínű műanyag zsiráfot fogtam a kezemben. Magam sem tudom miféle ötlettől vezérelve, de felmásztam vele a díványra, és egyszer csak bedobtam a szekrény és a fal közti sötét térbe. Körülbelül három éves lehettem. A kérdésem: Miért emlékszem erre a jelentéktelen dologra úgy, mintha csak tegnap történt volna? Sőt, még az is tisztán bennem van, hogy később, amikor költöztünk és anyuék elmozgattak minden bútort a lakásban, én ott álltam és vártam, hogy elhúzzák azt a szekrényt és újra a kezembe vehessem azt a zsiráfot. Igen ám, csak hogy a szekrény mögött nem volt semmi más a pormacskákon kívül, és amikor elmondtam anyuéknak, mit keresek, aminek ott kellett volna lennie, azt a választ kaptam, hogy nekem sosem volt ilyen rózsaszín műanyag zsiráfom. Akkor sem értettem a helyzetet, és most sem értem mi lehetett ez.

A következő emlékem még inkább megdöbbent, ha felidézem magamban, mert ez még korábbról származik. Ez talán tényleg csak álom lehetett, de ha figyelembe vesszük azt a feltevést, hogy az ember lélekutazásokat tesz álmában, akár más dimenziókba is, akkor megint csak valami izgalmas dolog állhat a háttérben. Emlékszik egyébként valaki olyan álmára, amit mondjuk 2-3 évesen álmodott? Nekem ez ilyen volt, ha egyáltalán tényleg álom volt. Arra emlékszem, de teljesen határozottan és tisztán, hogy kinyitottam a szemem és az akkori lakásunk szobájában voltam, égett a villany és ment a TV (igazi régi, nagy retro televízió). Én egy bölcsőben feküdtem, ami nagyon nagynak tűnt onnan a belsejéből, a hatalmas fehér dunyha alól, de ha már bölcső volt (amit döbbenetes módon felismertem, tehát valahogy teljesen tudatos voltam annak dacára, hogy kisbaba voltam), nem is dunyha, hanem pólya lehetett. Igen, ez így elég hihetetlennek hangzik, mégis így élnek bennem az akkori képek és pillanatnyi gondolatok, érzések. Emlékszem, hogy iszonyatosan melegem volt, és nehezen kaptam levegőt, mintha megfojtana a pólya, amibe szorosan be vagyok bugyolálva. Anyu a bölcső mellett volt és ringatott, én pedig kiláttam belőle az ágyra, ahol apu feküdt a homlokán borogatással. Tudtam, hogy lázas beteg és nagyon sajnáltam.

Itt szakadt vége ennek a kép pillanatnak. A tény, hogy sosem volt bölcsőnk, és hogy akkor "álmodtam", amikor még az Izabella utcai lakásunkban laktunk, ahol is én max. 4 éves koromig laktam, elég furcsává teszi ezt a sztorit. Főleg, hogy abszolút élénk és élethű az egész, így visszagondolva. Kristálytisztán érzékeltem a külvilágot, minden egyes érzékszervemmel, amelyekhez még a saját, belső érzéseim is hozzáadódtak. Ez tényleg hihetetlen. Ezért mondanám azt, hogy ez nem lehetett álom, már csak azért sem, mert az is tisztán megmaradt bennem, hogy amikor ott találtam magam a bölcsőben, meglepődtem a szituáción. Ha belegondolok már az is hátborzongató tulajdonképpen, hogy ekkora kicsi gyerekként ennyire tudatosan gondolkodtam és éltem meg azt a néhány pillanatot. Na, erre vajon mi lehetne a magyarázat? Tegyük fel, hogy megtörtént, hogy arra a pillanatra valóban átlendültem valamiért egy párhuzamos síkra, ahol összeolvadtam az ottani önmagammal, és így ott élénk részese lehettem az éppen ott zajló eseménynek. Akkor sem értem azonban, hogy hogyan lehettem ennyire tudatomnál, hogy amellett, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem magam, eltöprengjek a szituáción, és borzasztóan sajnálni kezdjem aput, amiért beteg. Egy kisbaba fölfogja, ha valamelyik családtagja beteg? Nyilván érzi, mert a kisbabák állítólag nagyon sok mindent megértenek és megéreznek, és olyanokat is képesek még meglátni, amit a felnőtt már nem. De hogy ilyen, úgymond, éretten reagáljon a környezetére...

Egy harmadik hasonló emlékem is van, amit akárhányszor felidéztem magamban, mindig nagyon elszomorított. Ez most az a kategória, amikor jelentősebb eseményhez volt köthető az emlék, és egy rossz érzéshez, mégis van a történetben valami fura görbület. Időnként, amikor eszembe jutott, elmeséltem anyunak, talán azért többször, mert a kapott válasz ellenére nem értettem, hogy történhetett máshogy, ami történt, ha egyszer én amúgy emlékszem:

Egyszer régen valami erdei kiránduláson vettünk részt a rokonokkal. Gombákat szedtünk, és valaki egy akkora gombát talált, hogy a többiek körül állták és hangosan álmélkodtak rajta, hogy "nahát, mint egy tányértalp...". Én is meg akartam nézni, próbáltam közéjük furakodni, de nem engedtek, ezért én nem nézhettem meg, ami rosszul esett. A kirándulás végén, amikor mindenki szállt föl az erdő szélén álló buszra, én maradtam legutolsónak, mert nem mertem a meredek füves lejtőn egyedül lemenni. Már mindenki fölszállt a járműre, be is indította már a sofőr a busz motorját, holott én még mindig ott toporogtam, immár teljesen magamra hagyva a lejtő tetején, és nem értettem, anyu miért nem foglalkozott velem, és miért nem vette észre, hogy nem szálltam fel velük a buszra. Végül egy fiatal srác ugrott le a buszról és szaladt el értem, fölemelt és felvitt a buszra. Sokáig nagyon bántott, amiért ezen a kiránduláson ennyire mellőzve voltam. Amikor azonban évekkel később elmeséltem anyunak és kérdőre vontam, hogy miért nem törődött azzal, hogy én majdnem ott maradtam, az volt a válasza, hogy igen, tényleg voltunk egy ilyen kiránduláson, de olyan nem történhetett meg, hogy majdnem elhagytak, különben sem csinálna ilyet soha, hogy engem valahol otthagy. Az a helyzet, hogy anyu tényleg sosem tett volna ilyet, amivel tisztában is voltam, tehát ez azt jelentette, hogy "nálam hibádzott" valami, de nagyon nagyon...

A negyedik emlékem viszont a legkiakasztóbb, lévén, hogy akkoriban még meg sem születtem. Őrzök a fejemben egy olyan emléket, hogy anyu meg apu kirándulni vannak egy olyan helyen, ahol régi szürke várromok vannak. Megálltak egy ugyanilyen szürke kövekből álló kút mellett. Emlékszem, hogy ott voltam velük, és hogy belehajoltam a kútba, hogy megnézzem, mi van odalent. Láttam a kút belsejében a sötétet. Aztán évekkel később, amikor nézegettem anyuék régi fényképeit, megtaláltam az ismerős szürke várromnál készült kirándulós képeket is, köztük azt is, amin a kút szerepel. Mivel a képen szereplő kút le volt fedve egy nehéz kőlappal, kíváncsi lettem, miért emlékeztem úgy, hogy én beleláttam a kútba. Elmondtam anyunak, hogy erre a kirándulásra én is emlékszem, mire az volt a meglepett válasz, hogy az nem lehet, mert még azelőtt jártak ott apuval, mielőtt mi megszülettünk volna a testvéreimmel. Erre pedig én lepődtem meg nagyon, mert ez erősen arra akart következtetni, hogy nem igazán emberi testben voltam ott jelen, hanem még szellem alakban, de már felkészülve rá, hogy rövidesen megszületek náluk. Legalábbis egyedül ez magyarázná meg, miért hittem azt, hogy én is ott voltam, és hogyan tudtam áthajolni a kút falán.